Amikor eljutottunk ehhez a parthoz, sok évvel ezelőtt, már régen azon gondolkoztunk, hogy innen, hazafelé vesszük az irányt. Hosszúra nyúlt az előző expedíció is, már akkor túl voltunk egy körúton. Gondoltuk, hogy Rózsa már biztosan hiányol bennünket, így mielőbb menni akartunk. Nem tetszett, már az elején, hogy a mi embereink elmaradtak ettől az úttól. Csak mi maradtunk Elennel. Ezt is elég volt feldolgozni, de valahogy gyanútlanok voltunk. Hozzá szoktunk az utazáshoz, a különleges helyzetekhez, a sokszor nem kedvező dolgokhoz, és egy kalap alá vettük a többi nehézséggel. Elfoglaltuk magunkat a mi dolgainkkal és igyekeztünk a tőlünk telhető legtöbb információt beszerezni.
     Ekkorra, már sok idő eltelt. Az ittlétünket pár hónapra, esetleg évre gondoltuk, nem évekre. A hajó, ami elhozott ide minket, úgy volt, hogy egy év múlva jön vissza értünk. Valami gond lett vele, és vissza kellett vinniük javításra. Elláttak mindennel, amire itt szükségünk volt, pár ember maradt velünk felfegyverezve.  Soha nem hallottunk azután a hajó felől.
- Próbáltuk felvenni veletek a kapcsolatot, de nem találtuk azt a hajót, amit azért béreltünk, hogy elhozzon és veletek legyen az expedíció végéig. – szólt közbe Felix. Egyszerűen eltűntek, nyomuk veszett, így azt hittük elsüllyedt veletek valahol. Semmi hír nem jött még hajóroncsról sem! A rádió összeköttetés teljesen megszakadt! Nem jelentkeztek a fennmaradó pénzért sem, így azután nem gondoltunk másra, mint, hogy nyoma veszett az egész expedíciónak! Egyetlen bizakodó, a te lányod, aki mindvégig hitte, hogy életben vagytok! Richárd boldogan megölelte régen látott gyermekét, és cinkosan összenevettek.
- Tudom, már amikor ide tartottunk, - szólt Richard, gond volt a rádióval is. De, azt hiszem, cserbenhagytak bennünket! Erre elég hamar rájöttünk. Az emberek, akik itt maradtak, érdekes módon, nekik is ez volt az első útjuk ezen a hajón! Nem volt véletlen! Így azután, ők is belevetették magukat a munkába, és egy családként éltünk. Vártuk a „Jó szerencsénket”!
     Házat építettünk és elkezdtük a kutatómunkánkat. Remélve, hogy mégis értünk jönnek, addig is végeztük a mi feladatainkat. Már, egészen hosszú idő telt el, és még mindig nem jöttek értünk. Sokat nyugtalankodtunk, a munka sem úgy ment, mint előtte. Már, nem emlékszem mennyi idő telt el, hónapok, évek? Szinte egybefolytak a napok. Amikor megtörtént a tragédia. Álmunkban sem képzeltük volna, hogy velünk ilyesmi, vagy hasonló megeshet.
     Anya és én, a sziget távoli pontján tanulmányoztuk az élővilágot. Fényképeztünk, jegyzeteltünk. Jól el voltunk a mamával, tudod kislányom. Egy alkalommal, ismeretlen terepen, sziklás részen jártunk. Szakadék széléhez keveredtünk.  Elen megcsúszott a sziklán és alázuhant pár méter mélyre. Nem volt túl mély, de legalább 2-3 méter. Szerencsétlenül lépett. Amikor odaértem, láttam, hogy nem halt meg, életben van, de mozogni nem tudott. A nálunk lévő egységcsomagból kiszedtem, amivel kötözni lehetett. Az odaérkező egyik emberünkkel hordágyat készítettünk, és nagy nehezen, óvatosan mozgatva a táborba vittük. Nagyon sok vérző sebe volt, és nem beszélt de, eszméletét nem vesztette el, vagy talán csak rövid időre. Ezt nem tudom. Mert amikor sikerült lemenni érte, nem jajgatott, csak nyögdécselt.  A szálláshelyen mivel orvos nem volt velünk, csak egy felcser, nem volt, aki meg tudta volna pontosan állapítani a sérüléseinek súlyosságát. Ellátta a sebeit, azt mondta, hogy nem szabad mozgatni. Sajnos beszélni, és a végtagjait mozgatni sem tudta.
     A hajó, nem jött értünk. Amikor Emil hajója kikötött a szigeten, hogy ivóvizet vegyenek fel, a legénység elment velük.  Nem rovom fel nekik. Egyikük sem merte, és akarta megkockáztatni, hogy itt maradjanak velünk, hiszen ez akár másként is történhetett volna! Önként vállaltam, hogy itt megvárjuk együtt, amíg értünk jönnek. Elég biztonságos ez a sziget, az állatvilága nem veszélyes. Legfeljebb, ha nem ti jöttök…  Nem mertem anyádat egy hajóútnak kitenni! Minden jel arra mutatott, hogy a gerince is sérült, így is örültünk, hogy él.  
- Szerintem lemondtak rólunk! De, a legnagyobb orvos velünk van! –mutatott, az égre Richard. Hála Istennek él a mama, és napról napra jobban van!
 - Üzentem azzal a férfival, Emillel. Remélve, hogy teljesíti ígéretét. Látom, rendes ember. Naponta imádkoztam és kértem a jó Istent, hogy célba érhessen! Nem hiábavaló az ima!  Mondta Emil, hogy csak később, ha befejezi az útját, utána tudja elvinni a hírt, hát, elért hozátok! Nem voltam benne biztos, de reménykedtem, hátha nem hagy ő is itt minket! Anyád állapota elég sokat javult az elmúlt évek alatt. Már tudja kicsit mozgatni a végtagjait, de erőtlen, gyenge. Naponta tornáztatom, hogy erősödjön, ne sorvadjanak el az izmai és most már üldögél a fotelban. Megérti, amit mondok neki, de nem beszél. Van, hogy egyik nap jobban van, máskor, hetekig rosszabbul. Szerencsére, egész jól bírtam magam, így nem féltem, hogy éhen maradunk, vagy őt ne tudnám mozgatni… Közben meg tanultam egyszerűbb ételeket elkészíteni az itt található élelmiszerekből - mosolyogva nézett a lányára! Már amilyen lehetőség itt adatott.
- Emlékszel, mennyit főztünk bográcsban kint, a szabadban?
- Igen apa emlékszem…- nézett könnyes szemmel rá a lánya.
- Sok év telt el, kislányom! - sóhajtott az apja. Jaj, úgy viselkedek, mint egy gyerek! Gyertek! Megérkeztünk! – váltott komolyabb hangra.

Folyt.köv.