Verseinket rímekbe faragva,
A rohanó utókorra hagyva.
Csendesen, a fejemet lehajtva,
Suttogok, a lehulló avarba.

Messzeségben, nézem a hegyeket,
Figyelve, a távoli neszeket.
Lelkemben, nem látok mást, egyebet,
Rendületlenül múló perceket.

Elveszett időt, vissza nem térőt,
Halkuló lüktetést, fájó erőt.
Az elvesztegetett történelem,
Ezekre, hiába emlékezem.

A jelenben kell, járjak, és tennem,
Múltunk, múltam nem segíthet nekem.
Szét kell nézni e széles világban,
S ne várj, várjunk most már a csodákra.

A csodák bennünk vannak elrejtve,
Nincs még minden a földön elveszve!
Reménnyel telve, menni előre,
Porszemként összefogva, egységbe!

Felröppenő, csodaszép fácánpár,
Fejem felett, sok daloló madár.
Az este viszont, szép lassan száll rám,
S a sorok haladnak, bennem némán.

Megállok. Merengve, átgondolva.
S reszketeg, keskeny hídon haladva.
Ingó karfájába kapaszkodom,
S lám, házamhoz vezetett a lábam.

Fütyül, süvít a szél a kéménybe,
Rettegő kályha, szoba mélyébe.
Mint farkas ordítana, távolba,
Úgy zeng a vihar,bent a kályhába.

Lágyan lehulló levél a fáról,
Nézem, s elmélkedem egy korszakról.
Emlékeim feltolulnak bennem,
S végtelenbe vezeti el percem.
 

Lábaimat utamra rátettem,
Onnan el nem veszem, ha ráleltem.
Rögös úton vezetgeti lábam,
Elesem és gázolok, az árban.

A hit próbáknak soha nincs vége,
Isten tart, s kimenekít belőle.
Ígéretét, Ő hűen megtartja,
Amint a szívünk, folyton kutatja.

Szeretete behatol lelkünkbe,
Érzésként engedjük a szívünkbe.
Merre fut a vége életüknek?
Sóhajtás párája: végtelennek.

Csodálatos föld, mi tárul elénk.
Lehetőség? Az bizony, a miénk!
Ezért, most fogjuk meg egymás kezét,
Képezzünk EGYSÉGET, Világunkért!

2014.10.03. B.Sz.É.