Zúzódik, törik a csont, de majd összeforr,
a szíved sebein gyógyír nem segít,
mikor az üresség arctalan rád ront
az óceántól az érig, sejtekig.

Törve, csonkolva és mélyre görnyedve
viszed hátadon a feloldhatatlant,
a melledre száll egy fekete lepke,
és elszakad a húr, elhallgat a lant.

A csont beforr, a szív csak vérzik, vérzik,
a hiány-sebek felfakadnak újra,
lankad a remény, és kifakul a hit,
benned a magánynak fundamentuma.

Ébredni vele, majd álomra térni,
ismét a gyötrelemmel, fájdalommal,
a lélek keresi, de meg nem érti,
hol maradt a zene, hol marad a dal.

Beforr a csont, az idegek kisimulnak,
végig csoszogod az üres termeket,
kitárod magadban az ablakokat,
mert szeretet nélkül élni nem lehet.

2015. 01. 21.