Barátoknak

Miközben múlnak az évek
(érzitek, mily temérdek
év van már mögöttünk,
bár nekem néha úgy tűnt,
dupla ennyit éltem,
s mire ment el, nem értem)
halványul megannyi kép -
és törpül is némiképp -,
holott tegnap még tisztán
álltak az agyi listán
a számon tartottak között.

Aki már ötször költözött
öt év alatt – mint izgága fecske,
én sem lelek helyemre –
annak a rég látott arcok
emléke sercegve karcog
az emlékezés lemezén…

Hát ím, most a nehezén
túl vagyok: elárultam,
hogy kissé megfakultan
éltek bennem, mint a múltam
cserepei képes albumokban
porosodva, maguk unottan.

Ma, mintha magamban könyves-
polcaim porolnám könnyes
érzékenységgel (talán az elborult
nyári ég depressziója szorult
lelkem egy csücskére kínnak)
régi nagy értékeim hívnak
csöndes imára egy percre.
E szent berekbe persze
ti is beléptek néma
ünnepélyességgel néha,
mint most is, s vád gyötör,
hogy az idő így ködöl:
finom selymes port szitál,
mint hóval a hideg január.

Legjobban mégis az bánt,
hogy ezt az emlékemésztő kaftánt
magatokban ti is egyre szövitek –
sűrűbbet-ritkábbat kinek-kinek:
leplem alól vádolok
már én is így nálatok.

Köztünk kettős selyem lebeg
és ködlabda hempereg
és az idő opálja úszik,
s nem marad, ami tanúsít
végül egymás felől:
e pók hálója megöl
minden pillanatnyi múltat,
ha kezeink nem nyúlnak
át a kásás sűrűségen
megkeresni a napot az égen!

(régen)  Csorba Tibor