Egy repülő hangja suhan felettem,
lassan, kimérten, elrendezetten,
a távolban elzúg egy száguldó motor,
a közelben önfeledt kiskutya csahol.

A kert végén madarak csiripelnek,
napfényről, szerelemről énekelgetnek,
a szomszédban valaki épp kalapál,
egy kakas kukorékolva felkiabál.

Egy autó felberreg a hátam mögül,
apró rovar zümmög a fejem fölül,
a szél a hajamba kapva közbesusog,
egy flex - nem elég messziről - felém visong.

A napernyő póznája halkan pattog,
távolabb betonkeverő ad berregő hangot,
a kertben ásó vagy kapa a földbe szánt,
a szomszéd németjuhász néha közbekiált.

Egy izgalmas madárhang fel-felhuhog,
egy kerti csap szájából hidegvíz zubog,
ablak nyílik, s a tető is kopog,
megreccsen az eresz, s egy szív hangosan dobog.

A hangok tengere magába merít,
káosz és szimfónia, mi életet repít,
lebegek a hang-áradat forgó tenyerén,
s a szív, mi dobog oly hangosan, az enyém.

Meghallom, hogy fátyolfelhő úszik át az égen,
a pillangó szárnyát, ahogy felrebben a fényben,
a vizet, ahogy felhalad a fák sejtjei között...
Elfeledett csendet álruha mögött.

2021. április 10.