Szemem fényes tükrében táncoltál, mint a délibáb, mely szomjas ajkamnak hűs forrást ígért, szétfoszló álmok szikráit szórva a szélbe. Minden lépésem hozzád vitt, közelebb a messzeségbe, miközben a napsugár tőrként szúrta lelkem, de a te képed erőt adott, mint a víz, mely a kiszáradt földbe szivárog. De ahogy közeledtem, a vízcseppek szétoszlottak a forró levegőben, mint álmok a hajnali ködben, és csak a keserű valóság maradt: a száraz föld, a hamis ígéret, a soha el nem érhető vágy.
   Most itt állok a képzeletem börtönében, ahol a falak a meg nem történt csodákból épültek.
   A messzeségbe révedő tekintetem még mindig téged keres, de már tudom, hogy csak a semmit bámulom. A szívverésem üres visszhangja betölti a teret, árva lettem, mint egy száraz kút fenekén megrekedt utolsó vízcsepp. A te emléked, akár egy gyönyörű, de mérgező virág, beleitta magát minden porcikámba. Te voltál a délibáb, mely elhitette velem, hogy létezik a remény, holott csak a puszta kegyetlen tréfája voltál. A csalódás súlya ránehezedik a lelkemre, mint a lemenő nap utolsó sugara, mely hiába próbálja felmelegíteni a már kihűlt földet. De a szél még mindig súgja a neved, és én még mindig hallom, ahogy a puszta mélyén, fájón felsóhajtva, szertefoszlik a talán soha nem létezett szerelmed.

TM