Nem tudni még azt, mi lesz itt végül,
de egy sunyi szándék ölni készül.
Az ősi vérszomj kutakat áskál,
s morajlik minden szívdobbanásnál.
Vérszagra gyűlnek éjjeli hordák,
szeletelik a fekete tortát.
Piszkos máglyaláng lobban a múltra –
sárba tiporva az Aranybulla.
Új Lenin-fiúk, ó bőrkabátok,
bitófát ácsolnak jóbarátok.
Andrássy út hatvanban a pokol
megnyílni készül: a Sátán pakol.
Bő termésű a retro gyűlölet –
Heródes ismét gyermeket ölet,
önkéntes Júdások véraranyért
megcsókolnak minden kóbor facért.
Robespierre nyaktilót simogat,
Richelieu trónért árul titkokat,
Marx minden tőkét egybegyűjtene,
s kísért Gavrilo Princip szelleme.
Lövészárkok hasítják a földet,
a magyarok felhők fölé szöknek,
Dali polgárháborút ecsetel,
s Sztálin orgonája sem vezekel.
Mit jeleznek a csíkok az égen?
Hogy nem menekülhetsz, mert már régen
nyirkos börtönné vált az otthonod,
s a bitó kötelét magad fonod?
Meglesz hát az Armageddon mégis –
Megiddo siralmas, s egyben szép is:
hisz jó és rossz csak tükörképek –
harcukból nőnek fekete fények.
Ember, színjátékod Dante pokla,
ne tartsd magad valami sokra –
reményed már akkor összetörted,
mikor még prímek voltak a törtek.
Édent hazudtál magadnak, s Istent,
aki elvette tőled a mindent,
mielőtt a semmit tudtad volna,
s most visszabontod magad a porba.