Szonett

Utánad jártam egykori parkokban,
látni a feszülő matrózblúzodat,
hogy piheg a szíved a kebled alatt,
az éjszakákon e percekre vártam.

Csak félve, merten Rád nézni, titokban
pihék pettyezte emlék velem maradt,
véletlen érintve vállam válladat,
mikor kezemet utánad nyújtottam.

Hozzád léptem, és remegett az ajkunk,
talán még az ég is mosolygott rajtunk,
a meg nem ért gyönyört nem feledhetem.

Még ma érzem a régi illaton át
rügyező élet édes pillanatát,
fény a sötétben e diákszerelem.