Ősz haját meglibbentette a szél,
hűtötte gyöngyöző homlokát,
megpihent kicsit a diófa alatt,
elküldve messzire sóhaját.

Az álom elsimította ráncait,
napfény játszott az arcán,
kergette finoman az árnyakat,
rajzolgatva csupasz karján.

Néztem kicsi, szorgos kezét,
főzött, mosott, foltozott,
oly ritkán pihent meg,
egész nap csak dolgozott.

Mindig rend uralta otthonát,
szíve adta, ami benne volt,
csendben tette nap mint nap,
nem kért, csak úgy átkarolt.

Őrizte a család perceit,
mint lámpás sötét este,
mosolya mindenen átsegített,
s a gondok szaladtak messze.

Most a diófa árnyékában ülve
pihen végre egy kis időt,
szél mesél a régi nyarakról,
és ringatja, akár a búzamezőt.

Nézem a csendes pillanatot,
benne lakik egy egész élet,
én úgy örülök ennek délutánnak,
ahogy gyermek az esti mesének.

TM