Eldobálom járdámról a havat,
Ami az éjjel nyakunkba szakadt,
Megfőztem napi kávémat közben,
Magam, macskám, kutyám megetettem,

Megkerestem a cavintonomat,
Ne felejtsem, a madaraknak,
Enni kell, diót, magot szórok,
„hérosz” vagyok, és tósztokat mondok,

Előveszek seprőt, rongyot, lapátot,
Oly rend lett, mit még senki sem látott,
Befizettem csekkem, jártam boltban,
Hazatértem áraktól félholtan,

Vigasztaltam szomorú barátot,
Valamikor szebb napokat látott,
Majd megettem szerény ebédemet,
Néha az ember tékozló lehet,

Kimondom őszintén, bátran, nyíltan
Egy pohár bort hozzá meg is ittam,
Felpezsdülnek bennem lusta sejtek,
Miét érzem ízét keserűnek,

Mennyit ad ember, mily keveset kap,
Mily „dicsőséges,” győztes ez a nap,
Elővetem tollam, papíromat,
Mert halovány ihletem is támadt,

Írtam az „örökkévalóságnak”,
Bár béna a világ most süket, vak,
Takarítás, mosogatás, mosás,
Én egy „hős” vagyok ez már nem vitás,

Fellapozok egy unalmas könyvet,
Fáj a szemem, visszafojtott könnyek,
Tán a zene, Mozárt üzenete
Segít, angyal tér be hozzám vele.

A napfény alkonnyal keveredik,
Nem látok az utcákon már senkit,

Megágyazok jelenben jövőnek,
 „Dicső” napok csak jönnek, még jönnek,
Elhajtom a múlt denevéreit,
Az emlékezés árt, és nem segít,

E napom is „győzelem, dicsőség,”
Betakar a jótékony sötétség.
2016. 01. 8.