Nékem az mit sem ér; káprázat nem való,
S nem csábít tündöklőn, millió gyertyaláng.
Nékem a káprázat hamis vágy, mind csaló…
Szívem mély, egyszerű, s hitében nem falánk.

Árva kis templomunk – dohos múlt árnyai –,
Tebenned él a vágy, tebenned csönd ölel…
És a múlt elragad, és a múlt szárnyain
Röpülve élek én… s csak Isten jön közel.

A zajos utcáról lépek be ajtaján,
S az üresség vonzón, mély hittel nyújt csodát.
A szerénység üzen, s mesél szép balladát;
S a szél követ, s ’kapja padlója bús porát.

Itt érzem jól magam: itt a csönd parancsszó,
Mélységes áhítat és a gőg oly’ kevés…
Mit érnek templomok, hogyha bár aranylók,
Ha csöndjével tiszta szív nem hajol felék?

Rácz Endre ©
2017 05. 26. Szerep