Eljött november az év halk sóhaja,
ködbe burkolózik lassan a fák koronája, s szívünk összes óhaja.
Az ég szürke kendőt borít most a tájra,
s az idő megpihen bennem is egy csésze forró teára.

Az ablakon túl az eső citerázik,
a hidegben ezer apró könnycsepp táncol.
A szél rozsdás leveleken zongorázik,
s az ősz csendesen búcsúdalt dúdol a világról.

Idebent a béke most egy puha párna,
a fotel egy ölelő, csendes kikötő.
A pléd meleg fészek, s a gyertya halvány fénye egy
aprócska csillag, mely az est szívében nő.

Kezemben teám, gőze felhőket rajzol,
s fahéj illata száll a gondolatok között.
Minden kortya egy picinyke varázslat,
mellyel most lelkem köré aranymellényt kötött.

Odakint november lassan ír mesét,
kopasz ágakon ezüst csend pihen.
S míg a világ a tél kapujához ér,
bennem ezer nyár virágzik csendesen idebenn.

Ó, bekuckózós november, te édes menedék,
te vagy lelkemnek egy meleg kötött sálja.
Mikor a napfény már csak vendég nálam,
de szívem mégis a meleg otthonra vágyna.

Nem kellett hozzád soha nagy csoda, se fényes ünnep,
csak egy könyv, egy dallam, egy puha takaró.
Egy szeretett hang, egy kedves üzenet,
s az ablak mögötti esőben érezni,
idebent, Istenem, de jó.

Olyan vagy, mint a boldogság, mi nem szalad, nem siet.
Egyszer csak leülsz mellém az ágyra,
s halkan teát kérsz, miközben átnyújtod a szíved.

S ha majd a tél már deres ujjával kopog,
s a hajnal jégvirágot festve az ablakban zokog.
Őrzöm majd, te drága november, sok mézízű estéd, s halk lágy szavad.
Mint apró mécseseket szívem kamrájában, hol már lassan érzem,
a tél keze fagyott emlékekhez tapad.

TM