Virágzó barackfák között sétálok,
óvatlan rigók a mellemre ülnek,
mint a télben elporladt, holt világok,
sárguló könyvek, felszáradó könnycsepp.

Bogarak repdesnek körül tétován,
elfogyott nyaruknak megmaradt méze,
életem kései, sápadt  teraszán,
én is rebbenek a kinyíló égre.

Zúgnak a folyók, csobognak patakok,
a felhő gomolyog, mint madarak árnya,
az időben kissé visszaszaladok,
jogom keresem szeretetre vágyva.

Lassan kinyílik szívemen egy ablak,
a tél már letette gyilkos fegyverét,
a sötét megadja magát a Napnak,
átöleli lelkem a távoli mélykék.

Mi az, mi bennem még halkan döngicsél,
mily reményt, illatot hoz nekem a szél,
valóban eloldalgott messze a tél?
Megkérdem e tavasz szerény ünnepén.