Csend van, titokzatos méla csend.
Minden alszik, csillagok és a holdvilág
 Hinti az ablakra halvány sugarát.
De most egy anya sóhaja száll
Az óceánon túlra valahová.

Kiért e sóhaj? Talán egy üzenet,
Amit a sápadt holdvilág is elvihet?
Elviszi az messze, az óceánon át.
S üzenetül hozza egy ifjú sóhaját.

Oly lágyan suttog az éji szél,
Amint az ifjú pihenni tér.
Mit sóhajt, talán az altatót?
Elringatni a távoli álmodozót?
Anyám, hazám, ó én elhagytalak.
Mi lehet az, mi néha lelket ad?
Itt hiába mosolyog minden felém.
Hiába, ha kihunyt a csillogó remény.

Így sóhajt, s szemébe könny tolul,
Szívében mély bánat csatája dúl.
Majd szemei a lázas sötétségbe zuhannak.
Nincs erő, mely felrebbenésre bírná
az ólom pillákat.
Most újra felcsillan a fény, és kigyulladt
a halványan csillogó remény.
S már az álmok völgyébe zuhant.
Sajgó sebeire az élet hűs vize fakadt.

Nyírbátor. 1956. december 26.