Egy kávéra hívtalak, ó csupán egyre,
oda föl a kávéházi gyémánt hegyre,
megálltam az ajtóban, téged néztelek,
ha asztalodhoz érek, én letérdelek.
Ebbe a horgolt ruhába, gyönyörű vagy,
olyan mint kávédban, a fehér tejszínhab,
nem tudom megállni, hogy kezedet kérjem,
melletted megélnék kegyelemkenyéren.
Fekete arany, így hívták kedveskedve,
melléd értem, csókot leheltem kezedre,
fekete szemeidből, hála sugárzott,
pedig veled ismertem meg e világot.
Rád feledkezett ábrándozó tekintetem,
szép kezeidet, enyémmel egyesítettem,
a zenegép nekünk halkan régi dalt játszott,
csodálatos mi belőled akkor sugárzott.
A másik asztalnál voltam mikor ezt írtam,
lázasan motoszkált bennem, hogyan szólítsam,
visszautasítás is benne volt e vágyban,
így hát csak írtam, és maradtam némaságban.
-írta-Varga István-Barcs-2019.09.02.