Ó, az a korty kávé ott, közel a vízparton!
Már egyedül voltam.
A Kaktusz büfében Csopakon.
Rám terítette narancsszín ruháját
az alkony.
Édeskeserű estém tanúja volt a nádas
és a Balaton.

Mennyire fájt nekem az az egyedüllét.
Hiszen alig múlt el egy év és néhány hét.
Nélküled a forró nap is szikrázó, tüzes jég.

Emlékképek tolultak szemem elé.
Ahogyan a horgászbotot leteszed magad mellé,
horgokat kötözöl, csalikat keresel,
hogy aztán majd ülj némán, mozdulatlan,
kémleld a vizet fáradhatatlan,
bízva a szerencsében,
kárászban, pontyban, vagy akár sügérben.

De máris változik a kép,
hiába, ilyen az a másik világ,
amiben mint egy filmben,
felpörög a sok szép emlék.

Lángossal futottam hozzád,
izgatottan,
ki a móló végére,
és már messziről feléd kiáltottam:
- „Nézd, Papi! Forró még! Nézd, mit hoztam!
Fokhagymás tejfeles, ahogyan szereted!” -

Örültél.
És minden falatot megfeleztél.
Aztán átöleltél.
És már ketten néztük a vizet,
ahogyan az apró hullámok
egy kikötött csónak oldalán
rendre megtörnek.

A kávé elfogyott,
A nap azóta az ég alján
majd négyszázszor lebukott.
Csak a csónak ring még most is
megszokott helyén,
Te súgsz valamit az égből,
hangod a szívemben szól,
nem tudja elvinni se magány, se szél.

2026. március 29.

TM