Összekoccanó száraz ágak között,
a leggörbébb ág hegyén,
ott lengedez még,
egy utolsó
falevél.

Kapaszkodik erősen. Éjjel didereg,
megremeg, alig él.

Ereiben,
az élet íze
megkeseredett,
ahogyan az izzó nyárra
csalódottan, visszaemlékezett.

Mást ígért a tavasz,
éltető fényt, melengető napsugarat,
kék égen bárányfelhőket,
permetező, finom esőket,
életkedvvel teli hónapokat.
De az ígéret, csak ígéret maradt.

Mert ez a nyár kíméletlen,
Azt is mondhatnánk, kegyetlen,
ráérősen megkávézik, nyújtózik,
októberben is, még mindig, itt tanyázik.

Falevelünk testvérei, már mind lehullottak,
ez az egy maradt meg, emlékezni, utolsónak.
A szomjúság még egyre gyötri fájó sejtjeit,
ám enyhítő eső után, hiába epekedik.

A Nap falánk, a felhőkbe harap,
pára sincs, egy cseppje sem maradt,
a Föld kiszárad, nem érdekli,
ő csak egy égitest, lelke nincs neki,
tőle a Föld akár szomjan is halhat.

A falevél összezsugorodik, már hallgat.

2026. október 10.