A múló időnek
vagyok én a foglya,
szívemet, lelkemet
magához csatolta.

Úgy magához láncolt,
mint hű szerelmesét,
mint legkedvesebb,
legkisebb gyermekét.

A múló időnek
vagyok én a rabja,
őt lesem, őt várom,
mint szerelmesét a párja.

De ő is figyel,
s úgy néz rám néha,
mintha én lennék,
aki őt fogva tartja.

A múló időnek
lettem én ide rakva,
eme Földre tett le engem
Isten áldott karja.

Ide küldött,
s rám bízta az időt,
vigyázzon ő rám,
s majd én vigyázzam őt.

A múló időnek
én eleget tettem,
születésem óta
itt vagyunk mi, ketten.

Ő az én pásztorom,
én vagyok a juha,
a pillanat, a perc a nyáj,
mely eltűnik tova.

Szárnyra rebben,
s repül, mint a madár,
ki fészket hagyván
fiókáinak elemózsiát talál.

Szárnyra kél,
s illan mint gondolat,
míg vissza nem tér lelkem,
ahonnan kiszaladt.

Engedd meg ó, időm,
engedj még élni!
Kalitkádból csak
még egyszer kirepülni.

Állj meg,
ne siess múlni,
engedj még engem
egy kicsit szeretni.

2023. június 14.