A megkésett májusban, vagy mikor nyár van,
miért jár a kedvem feketében, gyászban,
a patak csak csobog sírva, csörömpölve,
mintha mérgében hörögve életemre
törne tükör vizével szép, szelíd tavam,
miért érzem magam vénen és anyátlan.

A madár, aki már létének a rabja
a fészkét milyen aggódva, félve rakja,
fiókáit talán már előre szánja,
gondolva árvízre, tikkasztó aszályra,
tojása némán búvik, reszket alatta,
innen csipog majd az életféltés hangja.

Miért nem fürdik a lelkem önfeledten
hajnali harmatban, végtelen tengerem
miért szorong sírva egy só ízű cseppben,
a világ kondérjából mért ennyit mertem,
még csak a levelek hullnak le helyettem,
mikor leszek úrrá e mély miérteken.

Kor marta sebét mutatja a platánfa,
mért nem gondolok az illatra, akácra,
a sok régi kérdés most még több kételyt szül,
érzem, hogy valami távolról már feszül,
megírom, tapasztom sebére versemet,
ne vérezzen tovább, mint szegény emberek. 

2014. 10. 26.