Köszönettel: Mamynak és Erikának

Ma éjszaka nem tudtam aludni, s mert nem szeretek forgolódni az ágyban, kerestem egy filmet, míg újra nem jön álom a szememre, addig nézni fogom. Végig néztem, s közben arra gondoltam, ismerem a történetet. Rád gondoltam és Erikára.

Minden este, amikor fürödtünk a csillagos kék ég alatt, időnként őzikék és aprócska kolibrik társaságában, meséltettelek életed alakulásáról. Nagyon vártam ezeket az estéket, olyan közel kerültem hozzád, szinte már-már azt éreztem: én vagyok te! Legtöbbször Stevekéről meséltél, de egy napon megnyíltál Zsuzsika irányába is.

Susie szorgalmas, jó tanuló, jól úszó lányka volt. Történt vele valami, mert egyre többször panaszkodott, nagyon elfáradt, le kell feküdnie.
- Jól van kislányom, feküdj le, pihend ki magad.
Tizenöt éves volt, azt gondoltam kamaszkorral járó fáradtság vesz erőt rajta. A panaszok ismétlődése miatt, elvittem orvoshoz, hogy tudjam, nincs e valami más is emögött. Az orvos mindenféle vizsgálatokra küldött bennünket, vittem vérvételre, laborba, fizikoterápiás vizsgálatokra, és szép lassan összeállt a kép: veseelégtelenség. Húsz éves korára mindkét veséje felmondta a szolgálatot. Donorra volt szükség. A laboreredményeim alapján alkalmas voltam, ezért az egyértelmű volt, egyik vesémet Susienak adom, hogy megmentsem az életét.
Azon a napon, a műtét napján, mindketten újjá születtünk. István huszonöt szál vörös rózsa csokorral köszöntött engem, Zsuzsikát ugyancsak husznöt szál fehér rózsával! A két csokor együtt a magyar zászló színeiből : piros-fehér- zöld, szimbolizálódott. Az orvos csodálkozva kérdezte:
- Mit jelent ez a különleges rózsacsokor?
- Ma van a huszonötödik házassági évfordulónk doktor úr!
- Ó, hát ezt mondhatták volna Barbara, pár napra még elhalaszthattuk volna a műtétet.
- Direkt így volt kigondolva doktor úr! Így tettem emlékezetessé a negyed évszázados házasságomat Istvánnal, jóban, rosszban.
Kislányomnak újra életet adtam. Ennél magasztosabbat nem kívánhatok senkinek sem.
Nekem semmi bajom, azóta is vígan élek az egy vesémmel.
A következő évben hazalátogattunk Magyarországra szülőfalumba. Zsuzsikám megismerkedett ott egy fiúval, aki megkérte a kezét, egy év múlva összeházasodtak, és idővel megszületett kisunokám egy tündéri kislány személyében: ő Veronika.

Egy rész belőlem... Két új élet!

A műtét utáni hetedik évben Susienak adott vesém kezdte felmondani a szolgálatot. Már nem akart úgy dolgozni, mint eddig, ideig-óráig még használható volt, de hamarosan ismét dialízisre szorult Zsuzsika. Ez csak átmeneti megoldás volt, újabb donort kellett keresni. Találtunk is, a műtét is sikerült, de Susie szervezete hamar kidobta az új vesét. Megint dialaízis. És megint keresés! A családban senki nem volt alkalmas, különböző okok miatt a donor szerepére.
Ahol nyitva találtam egy ajtót, én oda bementem! Akkor már a helyi rádióban dolgoztam, - társadalmi munkában - így volt lehetőségem bejutni például rendőrségre, tűzoltóságra, oktatási intézményekbe. Az egyházaknál, karitász szervezeteknél, mindenütt felhívást tettem közzé: vesedonorra van szükségem! Sok jelentkező volt, mert az emberek alapjában véve jók, segítőkészek, de hiába, ha a legkisebb probléma, például elég egy magas vérnyomás, és máris nem megfelelő a donor.
Odaköltöztem Zsuzsikáékhoz, hogy tudjam hordani őt a művese állomásra. Istenem! de sokszor volt olyan állapotban, azt hittem nem éri meg a holnapot...

Egy napon elébem állt Erika, - aki unokaöcsém révén távolabbi rokonom lett - és azt mondta: én adok vesét Zsuzsikának nénje. Nem hittem a fülemnek. Erika szintén szülőfalum szülötte, fiatal, a segítségemmel került Kaliforniába, és az orvosi vizsgálatok alapján alkalmas is arra, hogy donor legyen. Beleremegtem a lehetőségbe! Zsuzsika tovább élhet, megmenthető! De Erika vajon nem betegszik e bele? Ki tehetem e ennek , merő önzőségből, hiszen két gyermek édesanyja! Ha baja esne, nem venném a lelkemre!
Szüntelenül imátkoztam, kérve Istent, mutassa meg nekem mi a helyes cselekedet. Az segített a döntésben, hogy már majd húsz éve élek egy vesével, és soha még csak egy vizeletürítési problémám sem volt! Talán Erikának sem lesz.
Az egész család ott volt a kórházban a műtét napján. Zokogva borultam Erikám és Zsuzsikám fölé. A műtét sikeres volt, és nekem immáron két kislányom van. Régimódi magyar szokás szerint, minden nap az ebédnél imátkozunk, s a jó Isten hallja , hogy köszönetet mondok Erikáért is.

Ma ez az életet jelentő legszorosabb kapocs!
Egy rész belőled...