Októbernek szele hajamba kap, cibál,
fülembe zúg, szinte már kiabál,
kabát alá lopakodik, repül a sál,
míg versenyt fut velem a villamoshoz,
- és annak ajtaja most is becsapódott.

Kár nekem szaladnom a járművek után,
csak botladozom, vagy elesek sután,
kezemben, mint mindig, bevásárló szatyrok,
jobb lesz, ha koromhoz méltón
csak szép lassan ballagok.

Leülök a padra, nyolc percet kell várnom.
Csak a szél ne fújna, elszáll minden álmom.
Mert most is csak álmom jár az én eszemben,
horgászstégen ültünk, én s egyik gyermekem.
Előttünk a tóban tavirózsa fürdött.
Békák kuruttyoltak kerek levelükön,
azután szaltóztak, bukfencet vetettek,
vége-hossza nem volt vidám jókedvüknek,
csillogó szemükön a Nap is nevetett.
Csendben néztük őket, szinte moccanatlan,
szívünkben mosollyal, nyári nyugalomban.

Villamos csikordul, ideje felkelnem,
két megálló csupán, hogy hazaérkezzem,
könnyebb lett a motyóm, és vidám a kedvem,
álmodtam akkor is, mikor felébredtem.

2025. október 3.

TM