Falaimban már megkötött a mész
Több tételben

Szirénhangok

Diófám öreg, lombos, nem csenevész, Árnyékában már egyedül pihenek, Csontjaim várában kemény, kötött mész, Hamis szirénhang hiába hiteget. Egyetlen társam a gomolygó gondolat, Bevarrom foltomat, leszakadt gombomat.

 Lehet, ha rég hívott volna dalotok, Tán elindulok messzi kalandokra, Hiába minden, csalhattok, maradok, Magam uraként, mint megvetett szolga. Mondom az igazam, senki nem hallgat rám,
Még sem alázhat meg a monoton napszám.

A szándék, akarat néha még merész, Nem zavar buktató néhány kudarcom, Úgy néz ki, köröttem kész a kerítés, Összeszedem magam, csendben javítom, Mert akad rajta még pár rés, törés és foghíj,
Megfeszítem inam, mint repedezett szíj.

Szívesen látok betérőt, barátot, Kezükben bádog, vagy rozsdás talizmán, Senkit és semmit már nem bírálok, Nekem a kertem és viskóm a hazám. Feldühít a bigott, gyilkos bizonyosság,
Hangos semmiről zeng az egész ország.

Már nincs szabad szerelvény

Kilépve körömből tán jobban fájna, Mi lehettem volna, mi maradt enyém, Nem kapaszkodtam fel a szivárványra, Merre vitt volna egy szabad szerelvény. Megkínoz, meggyötör a különbség, kontraszt,
Kifosztott földem itt tartott, és itt maraszt.

Elfordult tőlem a mennyei órás, Tudom, egyszer majd kegyesen visszanéz, Zsúfolt bűnlajstrom, rajta sűrű rovás, Pergő vakolat, omló fal, málló mész, Értékbecslés lesz nem is oly sokára,
Testemen, lelkemen a csillagok fátyla.

 Nem buzdított soha készülődés,  A nagy utakról sorra lemondtam, Korhadt palánkomon tátong a sok rés, Veteményesben hasig érő gaz van. Leginkább magam kedvére írogattam,
Vagy mondtam igazam süketeknek halkan.

Hagyj békén ismerős, kedves idegen, Bár szívvel fogadom, ki hozzám betér,Jégcsapok ülnek és dér a szívemen, Barlang- magányom nem adnám semmiért.  Éjjelek paplanját lerúgom magamról,
A lábamnál macskám csak nekem dorombol.

 Nem adnám rongyaim

Nem hoz lázba a sebesség, rohanás, Mit keserű állomássor kövezne, Alamizsna, segély engem megaláz, Befogadlak téged vers szegletébe. Falamban, bennem még ég az oltott mész,
Megsegít minket a józan, paraszti ész.

A kor pörölye csak zúzzon, és törjön, Nem sért már a durvaság, alpári hang,
Idősíkokat kell csokorrá kötöznöm, Nótámat búgja egy szürke vadgalamb. Otthona felettem most egy száraz faág, Alatta tolok egy nyikorgó taligát.

Benézek pár szomszédhoz lassan sorban, Üdvözlök öreget, épp születőket,
Avarban sündisznó ikreket fogan, Vén baglyom huhog, nevetek, nem félek,
Nappalok, esték lopják az életem csűrét, Nem adnám rongyaim arany pitykés szűrért.

 Korhely ízű idők, tűnt ifjúságom, Sok édes kortyom már karcos és kiforrt,
Kiszáradt ajkam velük vigasztalom, Iszogatom őket, mint nemes óbort.
Már nincs a szívemben sem hiány, sem bosszú, Hömpölyög a sorsvers, mely lassú, hosszú.

2017. 08. 16.