Tűző nyári napnak tikkasztó nagy árja,
Mintha katlan volna, terül mind e tájra.
Aranylik a búza, szemnek távol vége,
Rajta munkál híven kis falvak serénye.

Aratásra járja, kasza csillog benne.
Markot szed ki élő, minden szép menyecske.
Kereszteknek sorát látni estendére,
Mire a nap eljár s gyérebb lesz a fénye.

Hajnalvást szekérrel indulnak el érte.
Szépen helyre kerül minden egyes kéve,
S nehogy szemje hulljék, úgy vigyáznak rája,
Mint húsvétnak táján a hímestojásra.

Pista derék szolga. „Lassan! – szól lovára –
Nehogy kalász hulljon az útnak porába.”
Komótosan lépve haladnak előre,
Minél több kerüljön majd a malomkőre.

Mellette egy legény, nem itteni fajta.
Tudj’ az anyja-kínja, milyen kórság hajtja.
Tegnap este tért be Pistához ily szóval:
„Szerény szálást kérnék, kifizetem jóval.”

Hej, ha tudta volna fejét mire adta,
Mert szörnyű dühében közeleg a gazda:
„Átkozott cselédje mind e kelő napnak!
Mért nem ment az ilyen koldusnak vagy papnak?

Azt hiszed te léha, lopom én az áldást,
Mint a hitvány legény csárdában a csárdást?”
„Nagy-jóuram, kérem, mi a bűnöm, mondja?”
(Nem értette Pista, mi lehet a gondja…)

„Még kérded? Átkozott! Itt jöttem mögötted!
Amit Isten adott, mind a porba lökted!”
S bizonyság hogy légyen dühtől kélt szavának,
Jobb kezében tartva felmutat egy szálat.

„Megbocsásson, uram! – felel reá Pista –
Egy szál szalma volna nagy mérgének titka?
Hogyha ez bűn, kérem, megfizetek érte.
Vigye, amit gondol e bűnért cserébe.”

„Meg is lesz, ha mondom! – válaszol a gazda –
Nem bízom a sorsom egy ócska parasztra!
Fel is út, le is út, takarodj, ha mondom!
Házad és mindened úri jogon kobzom!”

Szegény Pista áll csak, nincs kiút szegénynek.
Földönfutóvá lett egy szál szalma végett.
Hová térjen, kérdi az Ég fénylő táját.
S hiszi elveszettnek szerény valóságát…

Ezt a vándorlegény csöndesen hallgatja,
S vigaszát feléje, ily szavakba rakja:
„Ne búsulj, barátom, jó tett helyén jó vár.
Meglásd, a Jóisten minden tettér jótáll.

Nem hagyja a szegényt árva-egymagára.
Bízzuk most szerencsénk búzából egy szálra…
Húzd meg magad, testvér, pár nap és meglátod,
Lesz neked e földön Égi igazságod…”

… Lássatok hát csodát: mikor harmadnapra
Pirkadott az égbolt, aranyszínű gyapja,
Bevágtat a király, díszes nagy pompával,
Megállva épp szemközt a gazda házával:

„Gazduram! – lép elő Mátyás, valójában –
Mennyi báj és kellem van e szép kis házban.
Megtetszett, ha adná, megvenném… Cserébe
Itt van egy szál szalma! Elég lesz-e érte?”

Csöndes lett az utca, de még gazduram is.
Tudja a királynak egy szava sem hamis.
Ám a király ekkor már Pistához lépve,
Kezet nyújtva felé, kezdett új beszédhe’:

„No, hát akkor, öcsém, itt volnék… ígértem.
Jó voltál a minap egy vándorlegényhez.
És a jóért, jó jár, így dukál ez nálam.
Fogadd el hát tőlem eme szerény házam!

És amint a gazdát szépen kifizettem,
Tenéked is járja a fizetség rendben.
Bár nem sok lesz a béred, egyetlen szál szalma,
Ám az burkolódzva színültig aranyba.”

Így lett hát a gazda földönfutó, koldus.
Így járt a szegénynek jóságáért bő juss.
S tán még ma is élnek, hogyha meg nem haltak,
Büszkeségére a fénnyel kelő napnak…

— Zengik még a népek századoknak óta,
Bár rég múltba vészett maga és a trónja;
Dicső neve mégsem puszta szó, kiáltás...
Él még igazsága... s él Hunyadi Mátyás!

2021. 02. 01. Szerep