Szívemnek igen kedves emlékezni azokra a régi tanyasi estékre, amikor édesanyámmal kiültünk az udvarra, és hallgattuk az erdőből szivárgó zajokat. Nyári naplemente után az esti csöndet, amit csak ritkán zavartak meg az aludni térő, vagy éppen vadászni induló állatok. Az őzek, a rókák, az időnként felriadó fácánok hangjai. Vagy a hazatérő családok beszélgetései, amik behallatszottak, hozzánk. Nagyon szerettem élni azt az életet. Nyugalomban, biztonságban, és nagy szeretetben lenni azzal, akit akkor a legjobban szerettem, az édesanyámat. Ketten voltunk, ő és én.  Szorosan mellé ültem, ő átkarolt. Fejem a vállán pihent és lestem, ittam szavait.
    Tízedik gyerekként jöttem a világra, anyukám 50 éves volt akkor.  Édesapám meghalt, még mielőtt megszülettem, mire nagyocska lettem, a testvéreim már a felnőttek életét élték. Sokat voltunk kettesben, amit nagyon szerettem, mert folyton hallgattam a régi idők történeteit, és sok mesét, amikből már csak igen kevésre emlékszem. A városhoz közel, 2-3 km-re laktunk, mégis elég távol, hogy a városi zaj eljutott volna hozzánk.
     Talán 6-8 éves lehettem ebben az időben. Ha édességre vágytam, akkor a vizes cukros kenyeret ettem. Volt más étel is, de nekem a kedvencem a zsíros kenyér volt. Igen hamar, és jól csillapította a hírtelen jött éhségemet.  Amikor megéheztem, akkor gyakran azt kértem. Volt egy bödönben zsír a kamrában és bizony, nem csak zsír, hanem a karácsonyi disznóvágásból belesütött oldalas, szalonna és kolbász is. Amit persze be kellett osztani, nem lehetett csak úgy kiszedni a zsírból. Csak ahogy fogyott a zsír, úgy került elő egy-egy finom darab. Mivel én ezt már jól tudtam, igyekeztem mielőbb, minél több zsíros kenyeret fogyasztani, ezzel is siettetve, hogy előkerüljenek azok a finom falatok. Édesanyám, kedvesen mosolygott, amikor nógattam, hogy mikor veszünk elő abból a bödönből egy kis kolbászt?
   - Csak várj, türelemmel! Még nem rég vettünk elő egy darabot. Nem lehet kiszedegetni előre, be kell osztani! A főzéshez is kell.
   Ó, de jól ismertem ezeket a mondatokat! Meg a „beosztani” szót. Így aztán gyakoroltam a hosszútűrést.  Néha  édesanyám a kedvemért megpiszkálta a zsír tetejét, nem kandikál e ki belőle valami nekem való. Ekkor nagyon boldog voltam, és úgy éreztem, az én anyukámnál nincs jobb anya a föld kerekségén! Gyakran falatoztam hol a cseresznyefán ülve, hol csak úgy az udvaron szaladgálva, megosztva  kutyáinkkal is a boldogságomat. Ők is nagyon szerették, amikor az udvaron eszegettem. Édesanyám alig győzte kenegetni a nagy 2 kg-os kenyérből a szeleteket. 10 éves koromban, rekordot is döntöttem. A legtöbb, ami belém fért, 5 nagy szelet zsíros kenyér volt. Igaz, miután azt megettem, egy darabig nem kértem belőle. Szegény édesanyám mondta is, hogy csak nehogy belebetegedjek, de azért csak megkente azokat a szeleteket, hagyva, hogy magam jöjjek rá, hol van az étvágyam határa.
  Nagyon sok év telt el azóta. Csodálom az én drága anyukámat, milyen türelemmel, szeretettel gondoskodott rólam. Pedig előttem már felnevelt 9 gyereket, és még nekem is maradt ebből az anyai, szerető türelemből. Mert mindenben türelmes volt hozzám, ritkán veszítette el a türelmét. Már, csak úgy emlékszem rá, mint aki csupa-csupa SZERETET volt! 
     Egy nyári délutánon, amikor úgy 6-8 éves lehettem, játszottam az udvaron örök játszótársaimmal, a kutyáinkkal. A nagytestű Lédi egy hosszú, vörös szőrű, lógó fülű igazi vadászkutya volt, a másik a Rex, egy gyönyörű németjuhász, és a kis tacsi, a Csöpike. Csöpike nagyon szerette a tyúkhúst, és ezért időnként, nyakon csípett egyet-egyet a tyúkudvarból. Nagyon sajnáltam, amikor kikapott érte, és folyton azon törtem a fejem, hogyan tudnám leszokatni a tyúklopásról.
   Hallottuk egyszer, hogy csapdába kell csalni, amikor tyúkot kopasztunk, úgy forrón kell neki kínálni. Ha beleharap, megégeti a száját és akkor nem fog többet a lábon járó tyúkhoz kedvet kapni.
Ezt az alkalmat várva, éppen hazajött egy tyúkkal a szájában, de az bizony nem a miénk volt! Rögtön gondoltuk, hogy ez csak a szomszédé lehet, aki - mivel tanyán éltünk, - úgy 200 méterre lakott tőlünk. Kipróbáltuk a forró tyúkot, és bizony elment a Csöpike kedve tőle egy életre. Akárhogy kínáltuk utána, még a fejét is elfordította, ne is lássa.
     Anyukám átküldött a szomszédhoz, hogy mondjam el mi történt, és kérjek bocsánatot tőlük. Természetesen, a tyúkot küldtün helyette a későbbiekben.
     A tanyát körülvette egy hatalmas őszibarackos, ami az akkori Termelő Szövetkezet tulajdona volt és azon keresztül vitt az ösvény a szomszédhoz. Éppen érés idején jártam arra, és útközben leszakítottam egy gyönyörű, hamvas őszibarackot. Hatalmas, lédús volt, azóta sem ettem olyan finomat. Amíg átértem azt megettem, de nemhogy jóllaktam volna, még éhesebb lettem.  
    A szomszéd néni éppen a délutáni tennivalóit végezte, amikor elmondtam neki mi történt. Nagyon mérges lett, ha tehette volna, nem azt az egyet, hanem az összes tyúkját velünk fizettette volna meg.    Elég jól ismertem, ezért nem foglalkoztam vele, hogy miként kiabál. Eszembe jutott, hogy jó lenne egy kis zsíros kenyeret enni. Illedelmesen megkérdeztem tőle, hogy Annuska néni, tetszik nekem egy kis zsíros kenyeret adni? Úgy megéheztem!
   Kelletlenül ugyan, de elindult, hogy kenjen nekem egy szelet kenyeret. Amint ott álltam mellette, észrevettem, milyen furcsán keni a zsírt a kenyérre. Ide-oda járt a keze a kenyér fölött, és csak néztem, imitt-amott volt egy pici zsír rajta. Majd a kezembe nyomta, hogy most már menjek. Én meg csak néztem. Igen elszégyelltem magam. Talán életemben először éreztem ezt a furcsa érzést. Megköszöntem, és elszaladtam. Mégis boldogan ettem a számomra különlegesen ízletes kenyeret, de a látottak, kicsit megkeserítették a számat. Egy kis gyermek is lát, hall, és érez. Csak, sokszor nem tudja mit.
    Elmeséltem anyukámnak, aki kicsit megdorgált, hogy miért kérek mástól, amikor otthon van az ennivaló. De addig a napig nem történt olyan velem. Kérdeztem, hogy talán sajnálta tőlem Annuska néni azt a kenyeret? Miért rakott rá olyan kevés zsírt és csak imitt-amott kente meg?  Csak annyit mondott anyukám: -  Ne kérj máskor ennivalót, egyél itthon! De amikor az nekem annyira jól esett, és bárhova mentem a szomszédságban, ha sokáig ott tanyáztam náluk, akkor mindig kaptam egy szelet kenyeret. Nem akartam erről lemondani! Később mindig eszembe jutottak azok a mozdulatok.
    Ahogy nőttem, úgy értettem meg egyre inkább, mit jelentettek, milyen nagy jelentőséggel bírtak számomra. A mai napig tisztán emlékszem rá, ahogy a tele bödön fölött, a kés hegyét alig érintette a kenyérhez, de nekem mégis mennyire finom volt! Akkor kértem utoljára tőle zsíros kenyeret. Megtanultam egy életre, hogy nézzem meg, kitől kérek.
     Amikor ezekre a jelentéktelennek tűnő dolgokra gondolok, édesanyám apró termete, óriássá válik számomra. Tőle tanultam meg, hogy soha nem szabad sajnálni semmit, senkitől! Mindent meg kell osztani, és ha kér valaki olyat, ami nekem van, ne tagadjam meg tőle! A mai napig csodálkozom azon, hogy milyen lélek vezérelte akkor azt a nénit, aki pici koromtól ismert, ott játszottam az udvarukon, ott nőttem fel én is a szemei előtt. Bizalommal voltam felé, és nagy csalódás volt számomra. A gyerekei is jártak hozzánk, és ugyanúgy ettek nálunk, mint otthon. Senki nem mondta nekik, még gondolati szinten sem, hogy menjenek haza enni. Próbáltam megérteni, de nem ment. Talán arra gondolt, egy kicsi gyermek nem veszi észre a szándékot. Hát, tévedett. 
    Mégis az élet ír furcsa dolgokat. Édesanyám 14 éves koromban, az ő házukban, az ő ágyukon halt meg. Ott, akkor, egy világ dőlt össze bennem! Elveszítettem azt az egyetlent, aki a legönzetlenebb, legszeretetreméltóbb, legjobb ember volt a világon, és csodálatos ÉDESANYA!  Nála, nagyobb szeretettel, nem kent még meg senki más egy szelet zsíros kenyeret…   
                
Debrecen, 2016.03.23.