A táj kihalt, egyedül ballagok,
üresek az éjszakák, hűvösek a hajnalok.

Lassan feljön egy új nap,
az éjjel,
valahol, most is gyertyák gyúltak.

Visszanézek, utamon csak árnyékom követ,
hallom távolban elhúznak egy sírkövet.

Oly üresség van bennem,
fekete kabátot kellett vennem,
hogy testem a földre árnyékot vessen.

Miért kell, hogy az ember mindenkit eltemessen?

Közeledik a temető felém,
hogy átöleljen, senki nem jön elém.

Egy ideje kéz a kézben sétálunk,
az üresség meg én,
az élet egy kietlen, kopár szegletén.

Egy madár sem szól,
sivár lett minden.
Ki tudja, meddig ballagok én is
hű társammal,
egyedül az ürességgel,
itt benn.

TM