Egyszer útra kelünk majd mindannyian. Nem verik majd félre értünk a harangokat, nem gyúlnak csillagok az égbolt peremén, s talán még a szél sem tudja majd, hogy egy emberrel kevesebb lélegzik a világban. Csak az idő áll meg egyetlen szívdobbanásnyi pillanatra, aztán továbbindul, mint folyó a partján felejtett kavicsok mellett. Mert az idő nem gyászol, csupán őrzi mindazt, amit mi már nem tudunk magunkkal vinni.
    Én az erdőben szeretnék így útra kelni. Ott, ahol a fák nem kérdezik hová lettem, csak még egyszer meghallgatnak utoljára. Ott, ahol a moha úgy borul a kövekre, mint régi levelekre a feledés bársonya, s ahol a hajnal első fénye még úgy érinti a földet, mintha Isten ujjai simítanák végig a világ homlokát. Ott, ahol minden levél egy apró zöld imádság, s minden madárnak dala egy felszálló gondolat, s minden ösvény valahová vezet, még akkor is, ha az ember már itt lehet nem tudja majd, hová tart.
   Költőként szeretnék elcsendesedni. Nem a világ elől menekülve, inkább hozzá visszatérve. Hiszen egész életemben szavakból építettem hidakat a látható s a láthatatlan közé. Mondatokat ültettem a csend kertjébe, rímeket akasztottam az ég alá, s megpróbáltam kimondani azt is, amire az ember csak reszkető ajkakkal lenne képes. Néha sikerült megérintenem valamit a végtelenből. Máskor csak álltam a saját gondolataim romjai közt, s hallgattam, ahogyan a remény apró magvai megrepednek bennem. Mert egy költő élete talán nem is más, mint örökös búcsúzás.
    Elbúcsúzik a gyermekkortól, amely egyszer még aranyalmákat termett a fákon. Elbúcsúzik a szerelmektől, akiknek tekintetében egész nyarak égtek. Elbúcsúzik a házaktól, amelyekből kiköltözött az idő, a barátoktól, akiknek hangját már csak az emlékezet folyosóiról hallja vissza. S mire megérti, hogy minden találkozásban ott rejtőzik egy búcsú halvány árnyéka, már maga is emlékké válik valaki más szívében.
    Mégis, milyen különös ajándék az élet! Hogy a mulandóság tudatában is képesek vagyunk virágot ültetni. Hogy akkor is feltekintünk a csillagokra, amikor tudjuk, egyszer a szemünk már nem fogja látni őket. Hogy szeretünk, noha minden ölelés magában hordozza az elengedés lehetőségét. Mintha az emberi szív egy apró mécses volna az éjszakában, amely nem azért világít, mert legyőzheti a sötétséget, inkább mert a fény a természete. Az erdő ezt nálam már sokkal régebb óta tudja. Ott egyetlen lehulló levél sem vall kudarcot. A fa nem szégyelli, hogy megválik lombjától, s a föld sem fordítja el arcát attól, ami visszatér hozzá. A lehullott levélből humusz lesz, a humuszból táplálék, a táplálékból új hajtás, s az új hajtásban ott lüktet valami abból, ami egykor a magasban ringatózott.
    Az erdő nem beszél a halálról. Egyszerűen beleszövi az élet szövetébe, ahogyan az éjszaka beleszövődik a nappalba, s ahogyan a csend a legszebb dallam mögött is ott marad. Talán ezért vágyom oda. Az erdőben a magány sem egy üres szoba, hanem egy hatalmas, lélegző katedrális. A fák oszlopai között a fény úgy hull alá, mint az időtlen kegyelem, s egy távoli harkály kopogása pedig olyan, mintha valaki a világ szívének ajtaján kérne bebocsátást. Ott még a sötétségnek is gyökere van, s az árnyékok sem idegenek, csak a fény egy másféle gondolatai.
    Ha egyszer majd elfárad bennem a szó, szeretném, ha az erdő tovább mondaná helyettem a verseim. Hadd vigye el a szél azt, amit papírra nem tudtam vetni. Hadd őrizze meg egy tölgy az el nem mondott vallomásaim, hadd rejtse el egy patak a könnyeim, s hadd növekedjen egy apró virág ott, ahol egykor a legnehezebb gondolataim hordoztam. Nem kérek márványt, ami majd hidegen őrzi nevem. A márvány is reped, a betűk is elhalványulnak, s az idő előbb-utóbb minden emberi büszkeségre ráteríti a feledés szürke kendőjét.
    Inkább azt szeretném, ha egy arra járó ember egyszer megállna az erdőben, s nem tudná megmagyarázni, miért lett hirtelen könnyebb a szíve. Ha felnézne a lombra, s úgy érezné, mintha valaki odafentről egy régi, szelíd mondatot súg neki. Talán az én egyik versem volna az. Talán egyetlen sora maradna belőlem, amelyet senki sem idéz pontosan, mégis mindenki megérti. Az ember olyan, mint egy vándormadár, amely egy időre fészket rak ugyan a földön, de az égboltot hordozza a szárnyai alatt. Nem birtokoljuk a napfényt, csak részesülünk belőle. A szeretet nem azzal mérhető, meddig tarthatjuk magunk mellett azt, akit szeretünk, hanem azzal, mennyi fényt hagyunk benne, amikor már nem állhatunk majd mellette.
    S ha majd eljön az én utam is, nem szeretném, ha az erdő szomorú lenne miattam. Ne hajtsák meg értem a fák fejüket, ne hallgassanak el a madarak, s ne takarja gyászba magát a reggel. Hadd maradjon minden a maga rendjében. A nap keljen fel a hegyek mögül, a harmat csillagokat játsszon a fűszálakon, s a szél ugyanazzal a kíváncsi gyengédséggel járja be az ösvényeket, amellyel életünkben az arcunkhoz ért. Talán nem az a legnagyobb szomorúság, hogy egyszer elmegyünk, hanem az, hogy amíg itt vagyunk, olykor elfelejtünk igazán jelen lenni. Nem halljuk meg a lombok beszédét, mert túl hangos bennünk a világ. Nem vesszük észre a másik ember szemében rejtőző alkonyt, mert a saját napfelkelténket keressük. S csak akkor értjük meg, milyen végtelenül gazdag volt minden egyszerű pillanat, amikor az emlékezet már aranyporral vonja be a tegnapokat.
    Én mégis hiszek a szavak erejében. Tudom, hogy egy jól eltalált mondat képes átvezetni valakit a legsötétebb éjszakán, s egy vers olykor menedék lehet annak, akinek az egész világ túl szűknek bizonyul. S a költő nem azért ír, mert megfejtette az életet, hanem mert nem tud belenyugodni a megfejthetetlenségébe. Egy vers az emberi lélek egy kis gyufaszála, ugyan rövid ideig lobban, mégis megmutathat nekünk egy egész szobát a sötétben. S ha majd az én szavaim is elhallgatnak, talán nem marad utánam más, csak néhány megsárgult lap, egy félbehagyott gondolat, egy verssor, amelyet valaki véletlenül talál meg egy könyvben. De ha annak az embernek a szívében egyetlen pillanatra kitárul az ég, ha a mondatom nyomán szebbé válik számára egy őszi erdő, vagy megbocsát valakinek, akit régóta fájdalommal hordozott magában, akkor talán nem írtam hiába.
    Egy költő is halandó, de amit szeretetből ébreszt másokban, az olykor messzebbre vándorol, mint ameddig ő maga valaha is eljuthatott. Egyszer útra kelünk. Elindulunk a gyermekkori kertekből, a szerelmek kikötőiből, a meg nem valósult álmok pályaudvarairól. Magunk mögött hagyjuk a házak ablakában pislákoló fényeket, a régi nevetéseket, a kimondatlan bocsánatkéréseket, s talán egy napon már senki sem tudja majd, milyen volt hangunk, hogyan léptünk, vagy milyen színű volt szemünk, amikor valakit igazán szerettünk.
    De addig még itt vagyunk. Itt van még a hajnal, amely minden reggel új lapot nyit az ég könyvében. Itt van az erdő, amely türelmesen növeszti árnyékait a vándorok felé. Itt vannak az emberek, akikhez még odafordulhatunk, a mondatok, amelyeket még kimondhatunk, és az utak, amelyeken még együtt haladhatunk egy darabig. S amíg itt vagyunk, talán ez a legfontosabb, ne csak az elmúlásra készüljünk, hanem az életre is. Én pedig, ha a nevemet egyszer elviszi az idő, szeretném úgy gondolni, hogy valahol egy erdei ösvényen tovább él belőlem valami. Nem a testem, nem a büszkeségem, nem a földi jelenlétem, hanem az a halk, emberi vágy, amely minden versem mélyén ott dobogott, megérinteni a másik embert, megérteni, miért vagyunk itt, miért szeretünk, és hogyan lehet szépen elengedni azt, amit soha nem birtokoltunk igazán.
    Az erdő nem végállomás. Az erdő egy emlékeztető arra, hogy minden létezés egy nagyobb történet része, amelynek nem látjuk kezdetét, s talán a végét sem. Mi csak néhány oldalt olvasunk belőle, mégis úgy szeretjük ezeket az oldalakat, mintha az egész könyv a miénk volna. S ha egyszer becsukódik előttem ez a könyv, szeretném, ha az utolsó lapjának végén nem pont állna, hanem egy ösvény. Keskeny, avarral borított út, amely lassan eltűnik a fák közt. Felette aranyszínű fény szűrődik át a lombokon, a távolban patakvíz csobog, s a szél egyetlen levelet görget végig az úton, mintha egy apró, barna csónak volna az idő folyóján.
    Az ösvény végén nincs felirat. Csak a csend. S a csendben egyetlen gondolat, amelyet talán már majd nem is én mondok, hanem maga az erdő.
      - „Ne félj attól, hogy egyszer véget ér utad. Inkább arra vigyázz, hogy amíg jársz rajta, legyen benned elég szeretet ahhoz, hogy virágba boruljon utánad a világ.” Egyszer útra kelünk mindannyian. De amíg itt vagyunk, még megérinthetjük egymás lelkét. S néha ennyi is elég ahhoz, hogy az ember ne tűnjön el egészen.