Ez a keresés nem indult zökkenőmentesen. Hisz többségük már a szárnyát sem tudta használni, nehezen haladtak így előre, hisz eddig nem kellett járniuk. Közben próbáltak új módszereket kitalálni, ami nem feltűnő, de mégis legalább a kommunikációt helyrehozza közöttük úgy, hogy azzal nem keltenek feltűnést, és csak ők értik. Míg ezt felfedezték magukban, addig olyan helyeken is jártak a keresés során, amerre eddig még sosem jártak.
     Teljesen új oldaláról ismerték meg a világukat, amiben eddig éltek.
    Egyszer csak egy sűrű ködfelhőt vették észre, messziről, egy különleges fénysugár világított benne sejtelmesen, amit még nem ért el a pusztítás, és ahogy közeledtek felé, egyre világosabb lett minden, és egy barlang bejáratához értek.
     Addigra már képesek voltak beszélni egymással a szájukon keresztül, sikerült kialakítani egy sajátos nyelvrendszert útközben, amit tényleg csak egymás közt értettek.
    Ahogy a barlangba értek, nagy meglepetés várta őket. Hisz ott egy egészen más lénnyel találkoztak, mint ő maguk, neki nem kettő, hanem hat szárnya volt. Aztán eszükbe jutott az a mese, ami arról is szólt, hogy az egyik utódot elkülönítették mindentől és mindenkitől, a családjával együtt, hogy ne is tudjon róluk senki. Hisz mássága feltűnő volt. Másképp fejlődött a rituálé után. Az is kiderült a meséből, épp ezáltal lett megvédve tőlük.
    Míg a másik utód köztük nevelkedett, tanult, pont olyan volt, mint ők. Ezért nem is volt feltűnő valódi kiléte.
   Mindig is tudták, hogy léteznek más fajok is, de ezekről csak ilyen-olyan mesékből, történetekből, hallottak, eszükbe nem jutott, hogy igaz, és hogy ezek közül sokan itt élhetnek közöttük.
    Ez teljesen megbolygatta őket, hosszú ideig meg sem bírtak mozdulni.
    Viszont biztonságban érezték magukat abban a barlangban, oda nem ért el a pusztítás szele. Olyan volt, mintha egy másik világba értek volna.

TM