A hó napok óta úgy esett, mintha a Jó Isten egyszerre akarná a földre zúdítani az egész évi áldást. A taposott ösvények két oldalán magasra hányták a havat, a Karácsonyt váró emberek. Megerőltető munka volt. Az asszony feltűrte karján a pulóver ujját, s újra nekiveselkedett a lapátolásnak; ne mondják, látszik, hogy nincs férfi a háznál. A négy gyermek az udvart és a járdát takarította le, kicsiny kezük kipirosodott a hidegben, de csengő nevetésük hallatán talán még az angyaloknak is jobb kedvük támadt.
         Az asszony felnézett munkájából és elgyönyörködött a pici lánykákban, kik a hóban hemperegve mosdatták egymást, hogy szebbek legyenek a következő évben. Gondolatai azonban már az Ünnepek körül forogtak. Még két nap és itt a Karácsony. Ennivaló van bőven, kalács is fog sülni, mákos, diós bejgli biztosan, talán a diós krémest is elkészíti, hisz nagyon szeretik a gyerekek. Szaloncukor is van - igaz abból sosem elég - , de van narancs, apró alma, aranyozott dió, és ezüstszál is. Csak fenyőfa nincs, gondolta keserűen, arra bizony már nem futotta. Ahogy a lánykákra nézett, befelé folyó könnyei a torkát mardosták. Hogyan fogja ő ezt megmagyarázni? Erre bizony nincs semmiféle vigasz szó, szögezte le magában, miközben a gyerekeket a ház felé terelte.
Igen a ház. Büszke is volt rá, hogy az utcában elsők között építtetett – négy gyermekes özvegyasszony létére - fürdőszobás házat, ne szégyenkezzenek a lánykái, ha felnőnek, és eladósorba kerülnek. A férje halála után épült, meg a kerítés is, a kút - melyet mesteremberekkel fúratott -, nyár óta áll az udvaron. Sokra haladtunk, hála az Égnek, nem panaszkodhatom, az Isten is megverne gondolta. Igaz meg is dolgoztunk érte, valamennyien, ki-ki a maga módján. Miközben sütött-főzött, csak nem hagyta békén a tudat, hogy az ő gyermekeinek nem lesz karácsonyfája. Karácsonyi énekeket, balladákat, énekelt a lányokkal, de gondolatai csak a fenyő körül jártak. Valahogyan meg kell oldanom, de hogyan? – töprengett. A padláson, ott az eladásra váró kukorica, de ilyenkor senki sem vásárol. Majd jövőre, nagy keletje lesz annak is, de most van Karácsony, - de jó is lenne az ára!
Délután a havazást felváltotta az északi szél süvöltése, a hőmérő higanyszála mínusz 20 fokon állapodott meg. Az emberbe belefagy a szusz is, még a kutyát sem engedik ki ebben az időben, gondolta az asszony, míg a kályhára fát hozott az udvarról. Ölében a kosárral felegyenesedett és körbe nézett, … és akkor meglátta a kicsiny fenyőt. Két éve ültette, nagyon a szívéhez nőtt, kertjének díszévé vált, büszke is volt rá, milyen szépen fejlődik ez a kis fácska. Addig – addig nézte, amíg szeme könnybe nem lábadt, akkor sarkon fordult és besietett a jó melegbe.
Éjjel kitárult a ház ajtaja, és halkan kiosont az édesanya. A fáskamrában tapogatózva kereste az ásót, majd nyelét marokra fogva, elindult a kertbe, a fenyőfa felé. A fagyos szél az arcába fújta a havat, ruháját cibálta, mintha csak próbára tenné elhatározását. Az asszony azonban meggörnyedve, lépésről-lépésre előre haladva eljutott a kis fáig, és ásóját minden erejét összeszedve a fagyott földbe nyomta. Nehezen engedett a föld, dideregve és elszántan ásott, és ásott és ásott, míg a fácska gyökerei meg nem reccsentek a fém érintése nyomán. Ezzel a reccsenéssel egy időben az asszonyból hangos zokogás tört fel, megállíthatatlanul folyó könnyei az arcára fagytak.
Másnap reggel a lánykák arra ébredtek, hogy feldíszítve áll a karácsonyfa, s alattuk a sok-sok apró ajándék. Ahogy fogyatkoztak a csomagok a fenyő körül, észrevették ám, hogy most nem tartóban, hanem bársonyba burkolt vödörben, földbe ültetve áll a karácsonyfa. Ránéztek az édesanyjukra, az visszanézett rájuk, s szemében ott csillogott még az utolsó, el nem sírt könnycsepp. A lányok egyszerre dobták el a csomagokat, és szó nélkül átölelték édesanyjuk derekát.
                 Tavasz közeledtével a fácskát együtt ültették el kertben, és az, ma is ott áll, hirdetve az egykor volt Karácsony csodáját, s egy anya mérhetetlen szeretetét. Ez az asszony nem más, mint az én drága, jó édesanyám.