Nézem a kedvesem, s magamban zsörtölődöm – már megint dolgozik – nem lát, nem hall, csak a könyvek és a jegyzetfüzete létezik.
        Tudom én, hogy nem tehet mást, sűrű határidők vannak, nem várt események sora is hátráltatta a munkában, mégis békétlen a lelkem, magamnak akarom. Jelenleg még saját maga is teher önnön magának, nemhogy én, a szerelmes asszony, ki telhetetlenül csak gyöngédségre, szerelmes suttogásra, ölelésre vágyik. Nézem szótlanul, ahogy hátizmait megmozgatva ül gondolataiba merülve – s tudom, közben agya lázasan keresi a válaszokat – s csak ez a néma hát most az enyém. No várj csak, gondolom magamban, jön még kutyára teherautó!
          Aztán gondolataimba merülök én is; felidézem megismerkedésünk és együtt létünk minden pillanatát. Ma sem értem mivel varázsolt el úgy ez a férfi. Talán örök talány marad, talán egyszer megfejtésre kerül a titok. Ki tudja…? Tekintetemmel végig tapogatom, simogatom kedves alakját, tüskésre nyírt őszülő haját, széles vállait. Újra, és újra meg kell állapítanom, hogy ilyen ronda alakot még életemben nem szerettem, s nálam idősebbet sem. Aztán majdnem hangosan felnevetek, mert amikor ezt elmondtam az én drágámnak, nagyon elképedt, és a következő sms-t úgy írta alá; „ egy ronda alak”.
          Szép csendesen, szinte észrevétlenül lopta be magát a szívembe. Nem volt a szavak embere, de valami aprósággal mindig éreztette, kimutatta érzéseit, hiába tiltakoztam ellene.
Nos, nem voltak ezek értékes ajándékok, - mert tudta, azokat úgysem fogadnám el, csak sértésnek venném –, de bon-bon, csokoládé, könyv, egy szál virág, valami apró csecse-becse, ami emlékeztetett az elmúlt napok történéseire mindig várt rám. Érdekes módon sohasem vettem ezt természetesnek. Mindig meglepetés volt, és mindig örömet okozott, s okoz ma is.
         Aztán ott voltak a nap közbeni telefonhívások, amikor mindenről beszélt, csak éppen érzelemről nem. Úgy mondott ki egy – egy „szeretlek”, vagy „imádlak” vallomást, mint akinek a fogát húzzák éppen. Ám a levelek – őrzöm is mindet – azok meséltek - írásban már felszabadultan és könnyedén bánt a szavakkal - olyan szerelmes vallomásokat még életemben nem kaptam senkitől. Beleborzongtam, megperzselődtem, lángoltam és még szerelmesebb lettem ebbe az érző lelkű, nemes szívű emberbe.
        S jött az első csók. Puha, gyengéd, puhatolózó csókról álmodtam, amely majd kiteljesedik. Ezzel ellentétben az ő ajka keményen, birtokba vevően tapadt a számra, szenvedélye elsodort, felemelt, s csak később lett becézővé, cirógatóvá, hogy aztán újra szenvedélyesebbé válhasson. Jaj, de nagyon jó is ez! Épp olyan, mint az első szeretkezésünk, az egymásra találás és egymásnak megfelelés, a teljes odaadás, az egymásban felolvadás izzó fehér fénye. Égi csoda itt lent a földön.
         Nem bírom tovább a csendet. Azt veszem észre, hogy gondolatban őt becézem, ábrándozom, mennyire másnak szeretném ezt az estét, fájó lelkem nagyon áhítozik most a kedvessége után, oldódna ez a belső feszültség bennem, melyeket napközbeni bosszúságokkal összeszedtem. Indulok zuhanyozni, s közben két éjszakai öltözet között ingadozok, melyiket is vegyem fel. Végül a csábos, csipkés fekete éji csoda visszakerül a szekrénybe, ma rá semmi szükség sincsen. Marad a hűséges, meleg pamut hálóing.
       "Jóéjszakát" puszit lopok kedvesem ajkára, s közben megállapítom, hogy a köntös alatt semmi sincsen, s meg nem állom, hogy ne simogassam meg mellkasát, nyakát, vállait, egy futó érintés erejéig. Semmi reakció, csak egy elhadart; ”szép álmokat neked is!”
       Fekszem az ágyban s esti imáim után, már magamat korholom. Nem lehetek ennyire önző, értetlen, makacs nőszemély – akár egy hisztis gyerek! Tudom, hogy tényleg szeret, tudom, hogy életemben először érzem azt, milyen az, ha szerelemmel szeretnek, akkor mi kell még nekem? Ha állandóan mondja; „szeretlek nyuszikám”, vagy; …” imádatom hercegnője, te!” … akkor rászólok, hogy elég legyen már, nem akarom állandóan hallani, mert akkor már sablonossá, üressé válik a becéző szó. … ha nem mondja, akkor persze hiányolom, s ezt teszem szóvá. Mennyire gyarló egy teremtés vagyok, nekem semmi sem jó! Mennyire nehéz lehet velem!
      Aztán mosolyogva nyugtázom, hogy bár ez jelen lelkiállapotomra nagyon is igaz, általában nem így van. Harmónia, szerelem és békesség vesz körül bennünket. Tudom, hogy sok-sok életet éltünk már együtt, és karmánk a mostani találkozásunk is. Hálát adok az Égnek, hogy megadatott mindez számunkra. Közben azon gondolkodom, hogy éreztetem-e, tudatosítom-e benne, hogy mennyire fontos ő nekem? Vajon tudja-e, hogy nélküle már elképzelhetetlenül nincstelenné és üressé válna az életem? Mondhatom-e neki még holnap, ha esetleg ma nem tettem meg? Minden nap ajándék, mit együtt tölthetünk, s ezt a tudtára is fogom adni nap, mint nap, - döntöm el magamban. Éreznie kell, hogy nekem ő az igazi kincs az életemben, és a szerelme, mit tőle kapok. Ő az, akit egész eddigi életemben kerestem, akire mindig is vágytam, vártam. Ettől megnyugszom, fal felé fordulok, és lassan elszenderedem.
     Arra eszmélek, hogy forró férfikarok ölelnek, és egy becéző száj keresi a számat. Önkéntelenül fordulok feléje, ösztönösen ölelem át, s húzom magamhoz egyre közelebb. Jól van ez így – gondolom magamban mosolyogva, nagyon is jól van. S ekkor a kedvesem a fülembe súgja;
- Öt percet sem bírtam volna tovább várni, tudod, hogy mennyire felkorbácsoltad a vérem ezzel a néma vágyakozással? …és azt tudod, hogy mennyire égeti a tekinteted a bőrömet?
- Akkor nem is dolgoztál? – kérdezem elképedve, s már a hátát püfölöm, de csak úgy játékból, tettetett dühvel, mert haragudni nem tudok.
- Dolgozni, én? – kérdezi kacagva, majd hozzáteszi; beleőrültem a vágyba, míg gondolatban engem hívtál, becéztél, de mégis annyira jó volt érezni, hogy vágysz rám.
- Szeretlek, te Ember, nagyon szeretlek! – nézek elfátyolosodott szemébe.
- Én is szeretlek Asszony. Akarsz engem?
Válaszolnék, de már nem tudok, lélegzetem elakad. Szárnyaira vesz és elsodor a szenvedély.