Az ismeretlen énje felébredt, szinte táncot lejtett lelke rezdülésére. Csillagoktól ragyogó égboltot, fényesen világító teliholdat, sűrű, magas fák között halkan suhanó természet szellemeinek mágikus jelenlétét érezte. A hold birodalmában, az éjszakában, otthon érezte magát. Látta ahogyan önmagát tanulja, keresi élete célját, feladatát. Keresi a mágia segítő, támogató erejét, magába szívja az ősi tudás néha fájó elsöprő érzését. Minden idegszálával átélte a pillanatot, tudta, hogy segíteni tud a hídon átmenni az itt maradóknak. Belső hangja lágy dallamára figyelve, egy füstölő pálcát gyújtott meg kicsi oltára előtt. A tudatalatti mélységben elrejtett emlék varázsmondata előkerült. A hang ami a világ titkait tanítja, szájában formálta a szavakat. Az ereiben, szívében lüktetett a hatalmas energia. Érzékelte a fény, az univerzum segítő szándékát, amikor a fénykapu kitárult a két elveszett lélek előtt. A hála örömkönnyeivel intettek búcsút, ma hosszú, céltalan útjuk véget ért.