Tanya áll a semmi közepén,
homályos ablaka megrepedt,
por lepte az öreg bútorokat,
bennük csak a szú sercegett.

A veranda árnyékában
tücsök hangol hegedűt,
a küszöbön reccsent a deszka,
egy apró láb riadtan menekült.

Csend ül az elhagyott kerten,
szél simítja a rétet,
az öreg diófa lombja susog,
árnyékába bújik az élet.

Kút fölött árva a vödör,
napfény szalad a deszkafalon,
messziről egy harang énekel,
hangja szétterül az alkonyokon.

Az idő is lassabban lép,
keresi, hogy vigyázhatna rá,
az ember szíve is másképp ver,
mintha a hely megnyugtatná.

Este, ha csillag gyúl az égen,
sóhajt a föld, elpihen a táj,
a tanya mélyén megbújik
és halkan mesél a magány.

TM