Az elmúlásból kinyúlt egy kéz,
majd írni kezdte őrzött titkait,
régen nem volt ideje elmondani,
meg tervezett dédelgetett vágyait.
Majd tövestől kitépett fagyökérrel,
kezdte írni, rozsdába mártva tollát,
mi jutott eszébe, feledve idő sodrát,
amit átélt ez idáig, sok gyötrelemmel.
Munkától megviselt nehézkes ujjai,
karcolták papírra vajúdó gondolatát,
hol van az egykorú gyönyörű kikelet,
mikor öröm volt dalolni szónak fonalát.
Neked írom, figyeld jól mondataimat,
agyam átformálta mit rejtett gondolat,
szinte már vidáman karcolom a szavakat,
hisz az idő betemette a rám szórt átkokat.
Gyertyák megfolyt viaszában, ott vannak
bánatos könnyeim, lábaim megrogynak,
új, vagy régi sírhantoknak bánat dombjain,
ahova képzeletem ceruzája bele vési imáim.
Az elmúlás keze mér gyengül és erőtlen,
hisz a gondolat kotorász az emlékekben,
nem felejtett semmit, tiszta az emlékezet,
búcsúzóul elküldöm most az őszi színeket.
BARCS-2018 10. 21.