Elmegyünk egymás mellett csendben,
mint falevelek a rengetegben.
Nem szólunk semmit, nem is sírunk,
magunkba zárjuk sajgó kínunk.

Felettünk halkan sír az erdő,
könnyet szitál reánk a felhő.
Őszi esőben ázik lelkünk,
de nem feledjük, kit szerettünk.

Fáj, hogy elveszett számunkra rég,
visszaránt minket a büszkeség,
hogy kitárjuk karunkat újra,
s fátylat borítsunk a múltra.

Elmegyünk egymás mellett csendben,
két falevél a rengetegben.
Nem szólunk semmit, nem is sírunk,
csak fájó szívvel verset írunk.