Elvesztettelek, s kihunyt a világ,
síromba viszem le arcod mosolyát.
A nap sem kel fel, csak korhad a fény,
örök éj szakad rám, nincsen remény.

Elvesztettelek, s a föld is reped,
szakadék tátong lépteim felett.
A csillagok üszkös hamuvá fagytak,
s a csendben démonok kacagtak.

Elvesztettelek, s nincs már idő,
órám mutatója nem ketyegő.
Megállt a szívem, dermedt a perc,
A fekete holló már el nem ereszt.

Elvesztettelek, s a tenger kihalt,
száraz medrében sikolt a part.
Hullám helyett csontok torlódnak,
kísértetek fújnak imádságokat.

Elvesztettelek, s lángban a menny,
az angyalok szárnya koromba ment.
Az Isten elfordult, némán figyel,
Kérdéseimre már senki nem felel.

Elvesztettelek, s nem maradt más,
csak pusztulás, fekete gyász.
Világtemető a lelkemben ég,
és rajta egy kő: a neved a vég.

Elvesztettelek, s most nincsen tovább,
szemem befedi a semmi homályt.
Én is lezuhanok, nincs már hova,
beleolvadok az örök pokolba. 

TM