Emlékek közt néma csendben,
mintha puha réten járnék,
harmatos fűben lép lelkem,
itt egy mosoly, ott egy árnyék.
Hozzáérek, ébredezik,
egy pillanat, huss, elszaladt,
egy halk kacaj, egy régi szó,
tán a szélben még itt maradt.
Egy kéz a vállamra hajlik,
egy dal, mely időzik zajtalan,
csendesen, oly hívogatón,
meggyógyít ma hangtalan.
Ahogy lépek köztük sorban,
a holnap mindent igazít,
mert ami volt, bennem él már,
én hordozom titkait.
Így lettem hát, aki vagyok,
szelíd, viharvert halandó,
míg élhetnek csendes képek,
addig hallik minden szó.
Ülnek vállamon, mint madarak,
néha szólnak, néha intenek,
régi, kopott dallamok
múltat hoznak és rejtenek.
Jön a csend, mellém telepszik,
lassan a szívem megenyhül,
mert minden emlék, ha jó, ha fáj,
egyszer úgyis megszépül.
TM