Kedves Barátaim!

Az emlékek, az én emlékeim. Köszönöm, hogy velem tartotok, és bátorítotok a folytatásra.
Kérem azokat, akik nem kedvelik mások emlékeit, ne olvassák! Köszönöm!

5.rész

Amikor elveszítettem őt, édesanyámat, igazából nem is tudom mit éreztem. Mindent úgy csináltam, ahogy gondoltam, hogy kellett volna tennem. Elmesélte nekem nagyon sokszor, hogy édesapám azért halt meg, mert a mentőben, ami kijött fél órát állt a vasúti sorompónál,  és orvos nem volt a mentőben…

     Amikor édesanyám éjszaka fél egykor rosszul lett, felébresztett, és mondta, hogy nagyon rosszul van. Átkaroltam, rám támaszkodva kísértem át a kb. kétszáz méterre lévő szomszédhoz. Tanyavilágban éltünk, ez a távolság nem volt sok, de akkor nagyon sok volt. Annyit mondott nekem útközben, hogy azért imádkozott a jó Istenhez, hogy tudjon engem még felnevelni. Persze, én ezt elhessegettem, és biztosítottam arról, hogy mint már annyiszor, most is rendbe fog jönni.
    Ebben az időben, már több hónapja én adtam neki az inzulint, viszonylag rendben volt. Akkoriban kezdtem felnőni. Pontosan emlékszem rá, amikor betöltöttem a tizennegyedik életévemet, szinte kinyílt a világ előttem. Elkezdtem másként látni dolgokat, meglátni, hogy sokkal többet kell neki segítenem, elkezdtem jobban törődni vele, gondoskodtam a diétájáról, mindig azon voltam, hogy jó kedve legyen. Kb. három hónapom volt rá, hogy bebizonyítsam neki, bár erre nem volt szükség, hiszen tudta, mennyire sokat jelent nekem. Bebizonyítsam a szeretetemet, hogy már felnőttem, önálló lettem.  Az utolsó három hónap fontos volt, amire szívesen emlékezem. Mert talán akkor sokkal többet voltam vele, és nagyon szép hónapokat éltünk együtt. Előtte is, de az a három hónap szörnyű lett volna, ha kimarad az életünkből.
    Amint odaértünk a szomszédhoz, leült a harmatos esti fűben, megvárta amíg a szomszédot felébresztem, majd bementünk. Ekkor úgy tűnt kicsit jobban van. A szomszéd bácsi akart elmenni mentőért, de mivel tudtam, hogy valami „baj van az agyával”, nem bíztam rá. Mondtam, majd én szólok a mentőknek, csak adjanak egy biciklit, mert másfél km-re volt a legközelebbi állomás, és telefon. Nem feledtem az emlékeimet, és kértem, küldjenek orvost a mentővel. Sajnos megismétlődött a történet; a mentő sorompót kapott és én hiába kértem őket jöjjenek át, éjszaka volt és vonat sehol, ők ragaszkodtak a „szabályhoz”. Egy elhagyatott helyen. Hiába mondtam, hogy szívbeteg az édesanyám, sietnünk kell… Mire odaértünk már csak a halál beálltát tudták megállapítani. Akkor megkérdezték, vagyok e már tizennégy éves, hogy megmondhassák, ami történt.
    Nem tudom leírni azt az érzést, de nem is lehet. Igazából úgy tettem mintha nem történt volna semmi. Csak néztem, sírdogáltam, de felfogni nem tudtam semmit. Hosszú éjszaka várt rám, és testvéreimre…
    A bátyám, aki még velünk élt, nem volt otthon. Kicsit sokat ivott és nem ült autóba, a legidősebb nővéremnél aludt éppen…talán ha otthon lett volna...
    Nem sok választás volt, én is ehhez a nővéremhez kerültem sokadikként, a három unokahúg mellé, kis-nagynéninek. A családi fészek megszűnt létezni. A biztonság, a nyugalom, béke szigete, ami csak anyukámmal volt az. Már nem is vágytam haza. Egyedül semmiképp. Akkoriban már nem volt biztonságos környék. Anyukám is féltett eleget engem, én meg őt.
Ilyen szomorú emléket csak ritkán idézek.
    Az emlékek, emlékek maradnak, de a szív még harminchat év távlatában is tud fájni. Ma már arra gondolok, hogy az én gyermekemnek is mit kell vajon majdan átélnie. Talán őt is megváltoztatja egy ilyen tragédia. Mindenkit megváltoztat. Kivétel nélkül, akiben lélek lakik.    
    Most már én aggódom őérte. Mint tette annak idején édesanyám értem, és testvéreimért. Azért énértem többet, mert velem maradt öregségére, és a testvéreim utáni sóvárgását, aggódását én néztem végig, mint társa a magányban, az aggódásban, a félelem, gyötrő szorításában.
    Talán egyszer, amikor én már nem leszek, a gyermekem is elolvassa, és megérti miért fontos, hogy emlékezzem a múltra, egy anya múltjára. Mert Ő ANYA volt!

Ezért én Őrá (is) emlékezem...