Impresszum

A magyarero.hu weboldal a Kárpát-Medencei Újságírók Egyesületének Irodalmi honlapja.

Gyöngyösi Zsuzsa
  főszerkesztő, Főadmin
  
(30) 525 6745
Soltész Irén
  szerkesztő
Takács Mária
  szerkesztő/admin
Polonkai Attila
Hollósi-Simon István

  webadmin

Kiadványok




















































































 

Jelenlegi hely

Emlékek 6.

szeda2
szeda2 képe

Kedves Barátaim!

Köszönöm, hogy hosszú utamon elkísértek, és kitartotok mellettem! 
Kérlek, aki nem szereti mások emlékeit, az ne olvassa el! Köszönöm!

6. rész

Amikor emlékezem a családi ház fái alatt, van mire visszagondolnom. Nem csak a gyermekkor szép emlékei, a sok bolondozás, az akkor már felnőtt két fiatalabb bátyámmal, hanem sok más, szép, kedves emlék.

Egy csodás emlék; .Este volt, nagyon fényesen világított a hold és a csillagok. A két bátyám,  tizennyolc az egyik, a másik huszonhárom év körül lehettek., én kilenc. A tanya körül, ami kb. egy hold alapterületű volt, tele fákkal, szőlővel, volt a T.Sz-nek több hold búzatáblája. Az a nagy terület régen a miénk volt, apukámék gazdálkodtak rajta. Ez a búzatábla az erdő és a tanya között volt, és már nyár közepe lehetett.

A hold, és a csillagok világítottak, nappali fény volt, kevés árnyékkal, és mi hárman bújócskáztunk abban a hatalmas búzatáblában. Nagyon félelmetes volt. Hátranézve, a házra és udvarra, a kertre, a sok magas fák elnyúlt árnyéka, beindította a képzeletet, és izgalmat adott az éjszakai kiruccanásunknak. Futottunk, a harmatos búzaszálak a fejemig értek. Ki sem látszottam belőle. Nagyon boldog voltam, ha együtt lehettem a testvéreimmel. Sohasem felejtem el! A fiúk nagyon élvezték, ha engem piszkálhatnak, mindig ugrattak és szórakoztak velem. Emlékszem arra a képre, mintha ma lett volna...  

A többi testvéremmel ritkán találkoztam. Igazából az ő gyerekeikkel voltam akkor még testvéri viszonyba. Ők pótolták nekem a testvéreket. Tizenöt unoka volt, és mindet nagyon szerettem. Úgy néztem rájuk édesanyám szemével. Eszembe jutott amikor rájuk néztem, anyukám milyen boldog lenne, ha látná őket.

Szeretnék csak a szépre, jóra emlékezni, de mivel itt élünk a földön, itt kell megfelelnünk az élet kihívásainak, megállni a szélben, viharokban amit hol mi, hol mások kavarnak, így igyekeznem kell összeszedni, amik fontosak, meghatározóak, és szép emlékek is.

A nagy család, édesanyám haláláig sem volt túl sokat együtt, de ezután már igazából csak ha  valami különös esemény volt, egy esküvő, temetés stb., ezek hoztak minket össze.

Volt pár szép évünk, amikor már én is felnőtt voltam, és családos. Összejöttünk, akkor már az osztott családi tanyán. Négy részre lett bontva a föld, amin ház volt, azt a két testvérem eladta, mi az egyik nővéremmel maradtunk ott, mint „hobbi kertművelők”. Ez így is volt egészen tavaly tavaszig, amikor ő is elment, és így vele elmentek az összejövetelek, a találkozók, és az együtt töltött évek is ma már csak emlékek. :(

Az ő kertjükben jöttünk össze egy évben egyszer, pár testvérem családostól, ahol nagyon  szép napokat töltöttünk együtt. Akkorra már a diófák is hatalmasra nőttek. Náluk is volt kettő, amik összeértek, és azok alatt volt a népes csapat, akár harmincan is voltunk egy-egy alkalommal. Együtt főztünk kint a szabadban, és így a cseperedő gyerekek is találkoztak, és nem lettek idegenek egymásnak. Szeretettel, és tisztelettel emlékezem ezekre az időkre, és csak a szép, és jó dolgokra igyekszem gondolni.

Édesanyám halála után hirtelen felnőttem. Mint már említettem, a legidősebb nővéremnél húztam meg magam egy évig. Szegénynek volt elég gondja négy kamasz lánnyal. Istennek hála, nekik köszönhetem, hogy átvészeltem a legnehezebb egy évet. Igazából nem tudtam felfogni évekig, hogy nincs anyukám. Mindig úgy éreztem, hogy egyszer csak beállít, és minden rendbe jön. Időnként „ láttam” az utcán velem szembe jönni, vagy előttem ment és én futottam utána… Sokat álmodtam róla, és visszaemlékeztem arra az álomra, ami azt a három hónapot megelőzte, mielőtt meghalt; láttam anyukámat a ravatalon… Ennyi volt, és én akkor tudtam, hogy nem sokára elveszítem őt. Talán ettől lettem igazán felnőtt. Ez a tudat volt bennem, és vitt előre, akkor még kislányként. Eljártam dolgozni, tizenhat évesen önállóan albérletben éltem, gondoskodtam magamról, elvégeztem az iskoláimat. Amikor nagyon vágytam az otthon melegére, meglátogattam valamelyik testvéremet, ahol hasonló korú gyerekeikkel jól elvoltam.

A legtöbb  emlék ebből az időből olyan, amire itt nem emlékezem. Nem volt egyszerű élet, nem szeretném még egyszer átélni. A szegénység, a megalázott helyzetek, a születési gondjaim, és amikkel az együtt járt stb. Gondoskodni önmagamról nem csak az élelmezés, ruházkodás, az egészségügyi gondok, amikről mások nem tudtak, de belül nagyon leterheltek engem. Amikor egy kamaszlánynak úgy kell élnie, hogy nem lehet igazán szabad, nem volt könnyű. Sokat sírtam, szomorkodtam miatta, de nem voltam soha besavanyodva. Mindig igyekeztem boldognak látszani, és igazából egy pici örömtől is széles jókedvem támadt. Szinte mindig volt, aki segített a viszontagságos időkben, így ha nem is könnyen, de már visszaemlékezve, hamar elszállt az éveimmel együtt. Csodálatos hivatásomat nagyon szerettem, és igazából az emberek segítése volt az, ami örömöt okozott nekem. A betegek nagyon hálásak voltak a törődésért, abban az időben még minden másképp volt, mint manapság. A hála az mindig fontosabb volt mindennél. Ezek a dolgok nem fizethetők meg. Amikor az ember kezét megpuszilják idős emberek, egy odafigyelésért, vagy egy etetés, mosdatás, egy jó szó miatt. Örömmel tettem és ezt ők érezték. Nem volt számukra megalázó, és nekem sem.

Ma már nagyon örülök, hogy azokat az éveket átéltem, a mostaniak miatt.  Akkor még igen gyorsan tudtam szedni a lábaimat, és gyakran hallottam a hátam mögül „Nővérke, ne tessék olyan gyorsan szaladni, mert elfárad a lába”. Akkor még jót nevettem az ilyen, és ehhez hasonló megjegyzéseken. Ma már másképp látok sok mindent, és jó lenne abból az erőből a lábaimba most. Nagyon sokat szerettem és bírtam dolgozni, bármit. Akár férfi munkát is, szerelés, kőműves munka, festés, cipekedés…

Á, bolond voltam. Nem vigyáztam magamra, bár ez még ma is jellemző kicsit.. :) Otthon, gyermekkoromban megszoktam, hogy sok mindent magunknak kellett megcsinálni, ha nem volt otthon férfi. Én meg is bántódtam, ha olyasmiről volt szó, hogy meg tudtam csinálni és el akarták tőlem venni. Versenyeztem a fiúkkal erő dolgában. Gyakran győztem, vagy hagytak győzni… Nem voltam egy könnyű eset.

Egy négyéves kapcsolat után, húsz évesen találtam meg a páromat, akiről azt hittem, holtodiglan, holtomiglan… Igazából, azt hittem innentől minden szép és jó lesz.

Bárcsak a fiatalok hallgatnának az idősebbek bölcs tanácsaira! Azok közé a fiatalok közé tartoztam, aki szerette hallgatni a történeteket, sokat olvastam, minden érdekelt, mindent kipróbáltam, de az intések vissza-vissza csengtek a fülembe. Hátha igaza van! Mi van, ha tényleg igaza van! De a sorsát nem kerülheti el senki sem. Főleg ha van, aki sietteti is magának. Így aztán, felgyűjt annyi emléket, hogy már nincs hova tenni, vagy leírja, vagy elfelejti…  és csak reméli, hogy  lesz a múltból történelem, és így csak emlékezik…, és emlékezik...

Rovatok: 
Egyéb