M. I.

Arról mesélgetnek e kétsoros strófák,
A Teremtő átérzi az Ember gondját.

Isten esküt kívánt, mit ember megszegett,
Most ciklonok cikáznak kis Hazám felett.

Mi szorítja, nyomja és mi feszíti szét
A halandó véresen verdeső szívét.

Talán béke és szépség volt itt valaha,
Ma ripacsok pojácák poros színpada.

Szőlőt terem, mustot csorgat a szelíd domb,
Tövében a szegény jussa most csak a gond.

Fáink a földbe eresztik gyökereik,
Gyümölcsük az őszben fagyos kezek szedik.

Nevet a november, gúnyosan felkacag,
Meglopott, kifosztott a seregélycsapat.

A hajnalom, reggelem ködöket szitál
És Halált, az Életem Tiéd Napkirály.

Jönnek a vadlibák, jön majd a nagykabát,
Mert van még feladat, nem fékez majd a gát.

Lesz még új nemzedék és valamilyen nyár,
Ideköti lelkünk a pókhálós ökörnyál.

A napom küzdelem, rügyező akarat,
A sötét éjben a Hitem velem marad.

Illatos virág nyílik majd a síromon,
Enyém volt egyszer e földi Paradicsom.

2014. okt. 12.