Mint kihunyt csillagnak fénye az égen,
úgy ragyogsz bennem, Anya, régóta már.
Nem látlak, mégis utat mutatsz,
mint éjjeli vándornak egy reménysugár.

Hangod egy soha nem feledett dallam,
mit a szél néha visszahoz,
szívem húrjain újra s újra pendül,
s mikor meghallom, mindig örömöt okoz.

Karjaid közt az egykori biztos kikötő
most hullámként szelíden ringat idebent,
s mikor elcsendesül a világ este körülöttem,
ölelésed emlékének melege ma is elűz minden gonoszt,
s idegent.

Te már az időn túl létezel,
mint vers, mit nem írtam le soha,
de mégis ott rejtőzöl minden szó mögött,
mint jelentésük mélyén rejlő csoda.

Hiányod egy végtelen tenger,
s benne úszik minden mosolyod,
mik sajnos már partot nem érhetnek soha,
de itt benn, a szívemben, itt lesz az örök otthonod.

TM