Mikor az esti szürkület
Nyugatnak horizontjába
Tolta le a vöröslő Napot,
Drávának vize megtalálta
A ragyogó sok pici csillagot.

Ekkor útnak indultam sétára
Egy barcsi csendes éjszakában,
A templomi toronyóra elütötte,
Majd hét kongását belevetette
Sötétség sűrűjének közepébe.

Itt-ott pár siető alak elsuhant,
Ezt mind árnyékként észleltem,
Míg az idő velem szinte rohant,
Gondolatomat előre vetítettem,
Ekkor fejemen gesztenye koppant.

Visszarántott így az elmélázott idő,
A valóság köpönyegét rám öltötte,
Így gondolataimból előjött egy nő,
Akit azt hittem, memória már törölte,
De árnyékomba árnyát beleszőtte.

Ám a hang, mi rám köszönt ekkor,
Minden ábrándot ekkor felborított,
Ott állt előttem a valóság alakjában,
Ekkor lelkem bennem visítva ordított,
Emlékeidben keresd meg a tegnapot.

Két kezében kosár, mi pakolva volt,
Kedvesen, kérdőn nézett ekkor rám,
Mint aki kérdezte, utad merre volt,
Kosarát kezéből azonnal kivettem,
Mikor érezte tüzes csókját a szám.

Ha segítesz hazáig cipelni kosaraim,
Meghívlak hozzám, majd beszélgetünk,
Merre élsz, s nekem hogy teltek éveim,
Kínállak jó tokaji borral, amit szeretünk,
No gyere, már nem kell sokáig mennünk.

Read more: http://versbokraim.hupont.hu/3/versek#ixzz6PA3zPcJG