Elmegyünk egymás mellett csendben,
mint falevelek a rengetegben.
Nem szólunk semmit, nem is sírunk,
magunkba zárjuk fájó kínunk.

Felettünk halkan sír az erdő,
könnyeket ejt reánk a felhő.
Őszi esőben fázik a lelkünk,
de nem feledjük, akit szerettünk.

Fáj, hogy elveszett számunkra rég,
visszaránt minket a büszkeség.
Bár kitárnánk karunkat újra,
hogy fátylat borítsunk a múltra.

De elmegyünk egymás mellett csendben,
mint két falevél a rengetegben,
nem szólunk semmit, nem is sírunk,
csak fájó szívvel verset írunk.