Fáj és feszít ez a csend,
mert érzem, felborul a rend,
mit Isten alkotott.
Kerek világot,
eget, földet, tengereket,
mindannyiunknak,
mert szeretett,
szívére ölelt minden embert.
De az ember, még éretlen,
’s mint kamaszkorában a gyermek,
kibújt az Atya öléből.
Felállt ridegen, ránézett hidegen.
Hátralépett:
- Majd én magam, Nélküled, egyedül! – kiáltott,
és először csak önbizalma növekedett.
Alkotni kezdett,
egyre nagyobbat, egyre többet,
észre sem vette, hogy mindent túlméretezett,
hogy háza eltakarja a hegyet.
A hegyet, ahol a fák már csak egymásnak nőnek,
a madarak egymásnak énekelnek,
és a virágok egymásban gyönyörködnek.
Míg az ember egyre a pénzét számolja.
Mindig kevesli, sohasem sokallja.
Nem néz az égre, a csillagokra,
és mint ki nem része a természetnek,
és nem testvére a másik embernek,
elpusztít mindent, madarat, erdőt és fát,
fegyvert gyárt,
és vele végül kiirtja, saját magát,
nem félti és nem siratja utódját.
Fáj és feszít ez a csend.