Mikor még ez a történet játszódott, a fák meséivel volt teli a világ.
     Történt egyszer, hogy egy hatalmas erdei tisztás közepén a semmiből egy hatalmas lombú fa nőtt ki, aminek a koronáját mindig szivárvány ölelte körbe. Ez a fa esténként mondta el mindig történeteit. Ilyenkor a csillagok lejöttek az égről és köré gyűltek, hallgatva őt.
     A legutóbbi meséiből mondok el most nektek egyet.
     Történt egyszer, a hatalmas vizeken túli világban, ahol még a fák vándoroltak, ahol nem volt sem Hold, sem Nap, sem sötétség, sem fény. Mégis mindig világosságban éltek. Ha valamit látni akartak, elég volt otthonukra tekinteni. Amire ők maguk vigyáztak. Míg egyszer
arra nem tévedt egy szarvas, akinek nyomában a csillagok mutatkoztak meg.
     Ezek a csillagok olyan ösvényeket tártak fel, amit ők nem is ismertek, és elkezdték követni a szarvas nyomvonalát.
     Az út hosszú volt, de a fákat ez nem érdekelte, hiszen patakok vize csordogált az út mellett. Aminek dallamát nagyon szerették.
     A szarvas néha megállt, és látva, hogy követik őket, lépteit lelassította. Míg nem a fák utolérték, akkor megfordult és szeméből egy könnycsepp hullt, amiből egy fa csemete született, még nagyon pici volt.
     - Vigyáztok rá? - kérdezte tőlük.
     A fák nézték a kis facsemetét, ami egészen más volt mint ők. Csupa csillagból állt, aminek ágain a Nap és a Hold is ragyogott. Ők nem tudták mi az. Csak csodálták.
     - Miért ne vigyáznánk rá! - mondták neki.
     A szarvas ekkor egy újabb könnycseppet ejtett, és eltűnt. A kis facsemete pedig hipp-hopp felért az égig, és lombkoronája körbefonta az egész világuk egét. Ahol ezután már a Hold és a Nap is adott világosságot, és körülötte a fák legyökereztek, nem vándoroltak tovább, így vigyázva rá. Ezután, miután otthonukra néztek, még nagyobb világosság volt. Ami egy új világot hozott el nekik.

TM