Hányszor emelkedtek súlyos, kemény teher-hegyek,
Jelentéktelen, erőtlen porszem-létem felett,
Hányszor éreztem azt, összetörök súlyuk alatt,
S változásra reményem már szinte nem is maradt;

Mégis, érzéseim és a látszat ellenére,
Lassan haladtam, mélyből a felszín közelébe,
Fényre születek, hiába fájdalom vagy bánat,
Az élet akkor is, mindig utat tör magának!