Sötétségben megbicsaklik a lélek,
mert kit a fények mindig kerülnek,
depresszióssá válik a cselekedet,
de létre igazából az sem jöhet.

Majd akkor ott állok, dermedten bénán,
látom mosolygós szép arcodat Lénám,
de megmozdulni mégsem vagyok képes,
pedig kezedet nyújtod felém édes.

Szemeidből rám fénykéve tekeredik,
tiszta tekinteted szinte izzik,
ajkaid kínálják ajkamnak a fészket,
ahova a forró csókom alámerülhet.

Léna ölébe vágyakozva hajtom fejem,
kecses női ujjaival megfogja kezem,
érzem kebleinek feszülő közelségét,
magamba engedem forró leheletét.

De a tekinteted, mint fényvitorlák,
repítenének engem is tehozzád,
azon a végtelen vízen élet hajója,
boldog lennék ha lehetnék utasa.

Nocsak most hallom szírének énekét,
húrokon közvetített  mandolinzenéjét,
hívogatva csábít egy távoli világba,
örök fénybe, határtalan boldogságba.

Ám csónak kisejlik a ködtengeréből,
Kharon a révész izzad az evezőtől,
csak nem értem jöttél halottak csónakján,
én inkább még maradnék, hisz ez az éjszakám.

-írta-Varga István-Barcs-2019.05.23.