Egy kis faluban, a patak partján, állt egy öreg, széles lombú fűzfa. Az ágai olyan hosszúak voltak, hogy ha a szél meglebbentette őket, úgy tűnt, mintha meg akarná ölelni a világot. A fa alatt egy pad állt, amin minden délután ott ült egy idős hölgy. Fehér kendőt viselt, és mindig egy könyvet tartott az ölében, de ritkán olvasott belőle. Inkább csak nézte a vizet, hallgatta a madarakat, és mosolygott az arra járókra.
   A falubeliek kedvelték őt. A gyerekek megálltak nála egy szóra, a fiatal anyukák megosztották vele a napi örömöket, az öregek pedig meghajoltak előtte, mintha csak valami különös bölcsességet őrizne.
   Egy napon egy kisfiú, Áron, leült mellé. Nem szólt semmit, csak odakucorodott. A hölgy rápillantott, majd csendesen megkérdezte:
– Valami bánt, kisfiam?
   A fiú bólintott.
– Néha azt érzem, hogy nem vagyok elég jó – mondta halkan. – Hogy bárhogy igyekszem, nem veszik észre.
   Az idős hölgy nem válaszolt rögtön. Kinyitotta a könyvét, és egy apró papírlapot húzott elő belőle. Rá volt írva: „A szeretet olyan, mint a nap: néha felhő takarja, de attól még mindig ott van.”
– Ezt egy régi barátomtól kaptam – mondta. – Akkor adta, amikor én is így éreztem. Azóta mindig magamnál tartom.
   A kisfiú sokáig nézte a lapot, majd megszorította a hölgy kezét.
– Elvihetem?
   A hölgy elmosolyodott.
– Most már a tied. De csak akkor add tovább, ha egyszer valaki másnak lesz szüksége rá.
   Áron minden délután visszatért a fához. Néha mesélt, néha csak hallgatott, de mindig boldogan távozott. Az idős hölgy pedig mindig ott volt, türelmesen, figyelmesen, és a szeretetével mintha meggyógyította volna a csendeket is.
   Telt-múlt az idő, és egy napon a pad üresen maradt. A falu elcsendesedett, mintha mindenki egy kicsit visszatartotta volna a lélegzetét. De aztán, egyik délután, Áron újra ott ült a padon. Kezében egy papírlap, amin ez állt: „A szeretet, amit adtál, mindig veled marad.”
   És a fűzfa ágai akkor is úgy lengtek a szélben, mintha öleltek volna valakit.

2025. április 15.