Tudjuk azt manapság, hogyan is volt régen,
Amikor még Mátyás úr volt e vidéken.
Mit úr? Mit beszélek? Magyarok királya!
Ki néha országát koldusbottal járta.

E nap se volt másképp (lesz e szónak súlya),
Amikor magára deák bőrét húzta,
S betért valamely’ föld kicsiny falujába,
Hogy azt, úgymond, immár valós szemmel lássa:

Szembe jön a bíró, Mátyás biccent néki:
„Megbocsásson, uram! Szavam, ha nem sérti.
Hosszú útról jöttem, bizony megszomjaztam.
Úgy éget az égbolt, mintha volna katlan.

Egy ivót keresnék, hol a szomjam szünne,
Ahol fáradt testem letehetném hűsre,
Ahol egy itallal megtisztelne bárki,
És ha úgy van viszont, legyen az akárki.”

„Nem sértesz, te nyamvadt? – a bíró morogva
Fordul reá menten, szava mind goromba. –
Hogy mertél te úrral beszédre terelni,
Vagy akár egy percig vele szembe menni?

Nálunk, ha én jövök, félre áll ki nem úr,
S földig hajtja fejét alázattal; nem úgy,
Mint te koldus! Tudod, ki vagyok én?
Na, mindjárt megtudod, meg is mutatom én!

Szomjan akarsz halni? Ne lássa az Isten,
Hogy a bíró nem néz földi embert itt lenn:
Ímhol ez a nagy kút, helyed itt találod!
Húzzad, merjed addig, amíg vizét látod!

De amíg fenekén nem koppan a dézsa,
Abba ne merd hagyni; és ha vizét még ma
Egy szál cseppig ki nem mered bő lyukából,
Kalodában végzed! Na, ott lehetsz bátor!”

Húzta Mátyás, húzta, ameddig csak bírta,
De a földnek mélye mindig visszasírta.
Nem hiányzott abból, nem sok, egy kanálnyi…
Reggelre már Mátyás kalodában állt ki.

Jön ekkor egy hintó, díszes, úri forma.
Kiszállott belőle a király bolondja,
Mintha volna úri méltóságból való.
De nem hajolt hamar földig le a bíró.

„Ejnye, bíró uram! De egyenest járja!
Tán, ha előállna magyarok királya,
Meghajolna-e kend kényes derekával?
Vagy azt is büntetné örök vízhúzással?”

„Ugyan, uram, ugyan! – nevetett a bíró –
Nem jön ide király, és ez nekünk így jó!
Mit keresne király eme porfészekben?
Király vagyok magam, tisztes ősi renden!”

„Hiszen akkor jól van, nem leszek goromba.
– Válaszolta illőn a király bolondja. –
Na, de mégis… tán a király másként véli…
Jó lenne azt mégis, ha már úgy… megkérdni!”

Ekkorra már Mátyást kiszabadították,
S emelé egy szolga királyi palástját:
Aláállt palástnak, fején koronája:
Ott állott előttük magyarok királya.

„Hát akkor még egyszer! – Mátyás biccent néki –
Megbocsásson, uram! Szavam, ha nem sérti.
Hosszú útról jöttem, bizony megszomjaztam.
Úgy éget az égbolt, mintha volna katlan.

Egy ivót keresnék, hol a szomjam szünne,
Ahol fáradt testem letehetném hűsre,
Ahol egy itallal megtisztelne bárki,
És ha úgy van viszont, legyen az akárki.

Bíró uram! Hallja? Ímhol ez a nagy kút.
Megtisztelne azzal, hogy nekem vizet húz?
És ha már ott járja, abba se kell hagyni,
Fog még e vidéken más is megszomjazni.

Akkor aztán híven húzza, ne sajnálja!
Legyen mától szolga, szomjazók szolgája!
Nem kell azt örökkön, csak ha bárki kéri.
De akkor azonnal húzzon vizet néki!”

Jót ivott a király… nála örök törvény,
Hogy a szegény ember nem marad gyötörvén…
Így járt pórul e nap a falu bírója.
Így lett a bíróból falu vízhúzója…

— Zengik még a népek századoknak óta,
Bár rég múltba vészett maga és a trónja;
Dicső neve mégsem puszta szó, kiáltás...
Él még igazsága... s él Hunyadi Mátyás!

2021. 02. 05. Szerep