Szürke selyemfüggöny feszül szívemnek falára,
s kialszik véremben a bíborló parázs,
nem kopog ablakomon sem a hajnalnak arany sugára,
csak lassan mossa a némaság múltam,
melyben ott kesereg a gyász.

Ólomsúlyú felhők gázolnak fejemben,
lassú folyam lett minden lüktetés,
s emlékeim kövei csiszolódnak bennük lágyan,
mígnem medrükbe simul majd a fojtó feledés.

Nem vihar ez, mi fákat tép gyökérről,
csak csendes permet, mi vágyaimra telepszik,
s mint elhagyott sírkertben rozsda az acélról,
úgy válik le szívemről is a remény,
látva, ahogy azt vaskos sírásók kezei,
kötélen a föld mélyére eresztik.

Ázott madárröptű lelkem, hogy száradjon,
szárnyait be nem zárja soha,
fázón borzongva, didereg az éjben,
míg kint a világ, a hajnali napsütést felé úszik tova.

Sűrű, sötét tenger áradt szét bordáim között,
s most a bánatnak sós vize mossa ereim,
ez egy szürke, ködös pára, mi végleg belém költözött,
fény sem fut már bennem, hidegek kezeim.

Könnycseppekből épült, nehéz s vizes várak,
roskadnak magukba a sötét mélyben odalenn,
hol a fájdalom, mint lassú elemésztő folyam,
hordalékot rak le minden dobbanással szívemen.

Nem dörög bennem égbolt,
s ez nem a villámok tánca,
csak a néma gyász az, mi elnyelt szép lassan,
mint elázott levelet, majd az őszi erdei föld,
s mi most még kapaszkodik az életbe,
mint egy utolsó ágba.

Közben érzem, ahogy köröttem végleg elveszti,
régi zöld színét minden,
mert fekete eső áztatja már,
majdhogy egy életen át
szívem talaját itt benn.

TM