Mennyi forma... Tengernyi arc
hömpölyög végtelen, zaklatott rendben,
egyhelyben körözve nem látszik part -
csak én úszom egyedül az ismeretlenben.

Felszínes életek változó hulláma
gyönyörű-szomorú kérész-létezés,
a mulandó felszínnel azonosulva,
börtön az álom és nincs felébredés.

Én odalenn a mélyben, ott vagyok otthon.
A kín sötétjében lelkem titkokra talál,
ha szelíden ölelem a fájdalomdémont,
igazgyöngy-szemeket érlel a magány.

Az alvilág őrzője könnyedén kaput nyit,
kifelé viszont bár nem könnyen ereszt,
hittel a poklon is túl lehet jutni,
és tengered mélye a Fényedhez vezet.