A dermedt föld alól, mint álomból ébredő fa, a gyászban
rügyezik már a csend,
a néma sóhajok s zokogás kora
elszállt.

A szívűnk, mint régi, téli fészek,
most új tüzet rak, s a hamu alól kikel benne egy lélek.

Bánatunk eltűnik, mint eldobott kő, mely mélybe zuhant a sötétben,
most öröm, s fényes madárként szárnyal a végtelen égen.

Ahogy a bánat ködje foszlik,
mint reggeli pára a réten,
a nap aranyra fest be mindent
újra a léten.

A múlt emléke, mint régi, elszáradt virág,
illatát vesztve hull a feledés homályán át,
oda, hol már virul a világ.

A jövő, mint friss vetés, zöldell, reménnyel telve szívünk,
s mindenkit boldogság tölt el.

A sírásból hang születik,
mint forrás a sziklából,
üres a sír, s Ő visszatért a halálból.

A szív dobbanása,
mint harangszó messze vidéken,
hirdeti a csodát,
hogy a halálból élet ébredt éppen.

Útján Galileáig, végig csillagok gyúlnak,
eddigi fájdalmunk után, most
örömkönnyek hullnak.

Feltámadott, s legyőzte a halált, ezzel újra írva a sorsot,
szívünkben örök hitre
s nyugalomra talált.

TM